2008. december 30., kedd

Holnapvárás

Na... ma megvoltak az előkészületek. Már csak a mai estét és a hnap délelőttöt kell majd túlélnem. Előszöris Ágim kitalálta, hogy neki biza az otthoni kb. 110Sk helyett forint kell. Na és kire gondolt elsőnek a szentem??? :D Naná, hogy rám :) Szóval kettőre elcsámborogtam Uramhoz, aholis szemtanúja lehettem, hogy hogyan csinál magának hagymából, szalámiból, kukoricából és babból egészen ehető reggeli-ebédet... :) Aztán dobott egy zuhany-kockát és pontosan negyedórával azután, hogy Ágival találkoznunk kellett volna a hídnál, el is indultunk.
Úgy döntöttünk, hogy inkább beülünk Greenbe és Ági elkölti ott a maradék koronáját :P
Sztem kellemes időtöltés volt :)
Most épp túl vagyok a körömpingáláson (fekete). Egy kicsit béna, de hnap ez senkit sem fog érdekelni. Az egyetlen ember, aki beszólhat miatta az a keresztanyám akitől már megszokott :D



A mai nap csúcspontja (szerintem) a banános-piskótás-csokis egyfalat elkészítése volt. Együtt csináltuk Urammal. A konyha egy kicsit el akart indulni, de aztán végülis nem sikerült neki.
Nem sokkal később hazaértek anyuék és apuval levittük a cuccokat Cr-be. Már várom a holnapot! Kíváncsi vagyok milyen lesz ez a szilveszter négyesben :)


Ma van Dávidunk névnapja, szóval nagyon nagyon nagyon boldog névnapot kívánok neki! :)

Úgy döntöttem, hogy idén sem lesz újévi fogadalmam. Nem fogok leszokni a cigiről és nem fogok jobban tanulni. Azt sem fogadom meg, hogy jan.-ban megcsinálom a vizsgát és meglesz a jogsim. Úgy gondolom, hogy ha vmit meg akarok fogadni, arra tökéletesen megfelel az év bármelyik napja. Hiszen az a nap is teljesen egyszerű péntek volt, amikor elhatároztam, hogy egy korty alkoholt sem fogok inni addig a napig, amíg úgy nem döntök, hogy kell a hangulathoz vagy éppen az ünnephez.


Várom már a holnapot! Viszem majd a gépem és mindent de mindent jóóól lefényképezek! :) Várom már a holnapot!

B.U.É.K!!!!!!!!

2008. december 28., vasárnap

Fentről figyel és vigyáz

Téli bakancs nyoma a hóban.
Amerre a nyomokat látom mindenütt fonalak.
Piros és arany fonalak.
Olyan érzésem támad, hogy követnem kell a nyomokat.
Nem tudom, hogy hová megyek, de fontos odaérnem időben.
Nem szabad hagynom, hogy bármi is akadályozzon.
Mindenképpen oda kell érnem időben!
Sikoly.
Még egy.
Egyre hangosabb.
Vak sötétség takarja el a várost előlem.
Ha nem is látom merre megyek, tudom, hogy mennem kell.
Nincs több nyom, de nem állok meg.
Megyek még tovább és tudom, hogy most sem vagyok egyedül.
Valaki vigyáz rám.
Tudom.
Érzem.

hol van a vége???

Ma reggel a pokolba kívántam az egész karácsonyosdit. Megint fel lettem ébresztve, mert jöttek a nagyszülők. Én még aludni akartam és akkor ebédelni amikor nekem kedvem van. Tudom, hogy ez most színtiszta önzőség, de nekem most vhogy nincs kedvem senkihez. Maximum négy emberhez és ha minden jól megy akkor ma este irány Egom és tejeskávézás lesz... :P Hiányzik már Andim, Dávidom és Csifim is!!! Ráadásul tegnap Hugi bejelentette, hogy nem fog velünk szilveszterezni. Az okot természetesen megértem, de akkor is bánt egy picit. Meg sajnálom is mert télleg jó lett volna. Na de így is tuti jó lesz. Négyes szilveszter :) Úúúúúgy szeretem iket :)

Ezért szeretem a szilvesztert jobban mint a karácsonyt. Mert akkor lehet filmet nézni, aludni, nevetni vagy csúnyán beszélni. Nem kell ünneplőbe öltözni, elég ha a szívem ünneplőbe öltözik. A karácsony, bármennyire is azt akarom, hogy ne legyen felszínes, akkor is az. Pedig tudom, hogy nem kéne, de akkor sem az jön ami van, hanem tudom h minek kell jönnie és az jön.
Őszintén megmondom idén karácsonykor sem éreztem semmi különlegeset. Nem tartottam semmiben sem másabbnak a dec 24-ét... Csak arra koncentráltam, hogy visszafogjam magam, hogy anyám ne akadjon ki semmilyen megnyilvánulásomon.
Az ajándékozás volt a legjobb az egészben, mert szerencsére mindenki nagyon örült annak amit kapott tőle. Vagy legalábbis nekem úgy tűnt, hogy mindenkinek eltaláltam a pont jó ajándékot. :)

örömködés

Greenes este volt. De most nem is ez a lényeg, hanem az hogy hazafelé minden csupa tündérpor volt :)
Jelenleg meg éppen Kispált hallgatok és közben baromira jól érzem magam és mindenhova szivecskéket meg mosolygós fejeket rajzolnék.
Nagyon jól sikerült ez az este! Mint ahogy azt már mondottam Greenben voltunk Urammal és összefutottunk két volt osztálytársammal is. Velük is jól éreztem magam, de igazából az este legjobb része mégis az utolsó kb. másfél óra volt.
Úgy kezdődött, hogy ház mögötti padon ülős, hidegben fagyoskodós, elméseket beszélős aztán miután már mindeketten eléggé összefagytunk úgy folytatódott, hogy lépcsőházban ücsörgős, kettőnk kapcsolatáról beszélgetős. És azt hinné az ember, hogy egy idő után már nincs is mit mondani, mármint olyat amit a másik még ne hallott volna, de igazából ez nem így van. Van mit mondani mindig. Csak időtt kell hagyni, hogy legyen mikor elmondani azokat a dolgokat. De az ezerszer hallot dolgok is tudnak az újdonság varázsával hatni. Mert először talán nem értem meg, vagy nem hiszem el, vagy nagyon is értem és hiszek is benne csak jó újra meg újra hallni... :) És itt most nem arra a bizonyos szóra gondolok, hogy szeretlek.

Körülnéztem és arra jutottam, hogy egy kicsit felturbózom a sarkakmat ami nem is olyan régen hoztam létre. Előszöris elkerítem. Valami függönyszerűséggel, mert mindigis szerettem volna külön szobát, de ez nem adatott meg. Aztán pedig telepekolom a falat mindenféle képekkel. (mostmár akár sajátokkal is :P) Aztán kellene még egy fotel is, vmi nagyon nagyon kényelmes, elterpeszkedős, akár még benne is alvós :) és nem lenne rossz egy polc a könyveimnek... :)
Ebből nagy kreatívkodás lesz má látom :)

Hnap szeretnék inni egy tejeskávét esztergomban. Az a multkori annyira finom volt :)

2008. december 27., szombat

és az új szerelmem...

Mióta megvan az új gépem mindent de mindent lefényképezek. Jelenleg épp tele van egy csomó olyan dologgal ami teljesen jelentéktelen csak mert most épp olyanom van, hogy mindent le akarok fényképezni... :) Szóval a gépem első pár napjáról igen sok kép marad majd fenn az utókor számára :D
Nem tehetek róla, de mindig is szerettem volna egy jó kis gépet. Igaz, hogy nem értek hozzájuk úgy különösebben, de majd belejövök. Még arra is hajlandó voltam, hogy elolvassam a könyvecskét szlovákul. Ha apám (aki egyébként ért hozzá) a kezébe veszi az én kicsikémet totál begurulok. Az a mániám, hogy senki sem fényképezhet vele csak én :D Azt hiszem egy kicsit bezakkantam. De talán majd idővel elmúlik :)
Szóval nagyon nagyon nagyon nagyot lepődtem amikor előkerült a fa alól a gép, mert bár mondogattam anyuéknak h szeretnék egyet, de nem gondoltam komolyan hogy meg is kapom... Szóval meglepődtem és nagyon megörültem :) És még mindig örülök neki :)

Tessék! Lehet benne gyönyörködni :)

sorozatok

A sorozatokra rá lehet szokni. Ezt eddig nem gondoltam volna, mert mikor még fiatal voltam :D néztem egy csomót, míg meg nem untam a reklámokat és el nem kerültem középsuliba. Mert ugyanis akkor megjött az eszem én úgy döntöttem nem nézek többet tv-t.
Szóval a sorozatoknál tartottam. 4nap alatt sikerült megnéznem a tuti gimi első évadját. És lehet, hogy tipikus amcsi sorozat, ami tipikus amcsi tinikről szól titpikus amcsi tinik problémáival fűszerezve, de nekem akkor is tetszik. :) Talán azért néztem folyamatosan egymás után a részeket, mert úgy gondoltam, a probléma megoldása akkor derül ki számomra amikor csak akarom... és naná, hogy én most akarom, szóval fogtam magam és megnéztem a következő részt... meg az az után következőt is... ésatöbbiésatöbbi... :)
A másik meg az, hogy iszonyatosan jó zenék vannak benne és a főcímdal is tetszik. De most mi a csudának áradozok én erről. Nézem és kész. :D Mindjárt jön az uram a következő évadokkal :) Juhhúúú lesz mit nézni az uncsi pillanatokban és izgulhatok tovább h melyik hülye mit basz el már megint és, hogy vajon Peyton mikor jön össze végre Lucassal :) (sztem soha, hülye Brooke)

wáááá... most akkor zakkant picsa lettem??? :D

2008. december 23., kedd

hahotázz!

Kedves Látogatónk!

Boldog, békés Karácsonyt és sikerekben,
egészségben gazdag Új Esztendőt kíván:

a Fogamzasgatlas.hu Szerkesztősége


... mindenki jót akar neked...

2008. december 22., hétfő

Idegtépő

Annyira tudnék örülni a szünetnek, annak, hogy végre lehet pihenni meg azt csinálni amit akarok. De nem lehet. Vagyis igen mert tulajdonképpen pont ezt teszem (nem csinálok semmit :D) csak közben meg bűntudatom van.
Rinyálás van, mert hiszen itt az utolsó év, érettségi, meg idén dől el az is, hogy akkor most mi is lesz belőlem... és hát ugye tanulgatni kéne, meg tételeket kidolgozni, de valahogy semmi kedvem nekiállni.
Elég kiábrándító, hogy minden tanárunk azzal küldött el minket a szünetre, hogy pihenjük ki magunkat és teljen békében és boldogságban a karácsonyunk, csak éppen arról feledkeztek el a drágáim, hogy pont ők tettek arról, hogy ez ne így legyen. Hát igen... tétel kidolgozás. Még el sem kezdtem, de már most unom. Osztályfőnökünk búcsúzó szavai:" Ja igen, a következő két hétben biztosan lesz majd elég időtök arra is, hogy eldöntsétek vajon mik/kik lesztek majd ha nagyok lesztek..." Hát köszi szépen!
Szóval ma este is kínoz ez a fene. Mert már két nap el is telt a pihenésre szánt két hétből és a kidolgozandó 6 irodalom, kb.8 nyelvtan és 3 töri tételből még egyel sem ismerkedtem meg, de még csak a címeikkel sem...
Rájöttem, hogy érdekes bejelentés lesz, hogy a törit választom a magyar helyett, hiszen köztudottan töriből vagyok a sokkal rosszabb. Csak az a gond, hogy a magyart sosem tanultam, csak mindig mázlim volt. És ha belegondolok a töri belsővizsga is egyszerűbben ment mint a magyar bár mind2 gond nélkül 5-ös lett. Ráadásul magyarból ott van még a nyelvtan is, amit szívből rühellek és sosem voltam jó belőle...
Szóval kedves Jézuska, ha esetleg tudnál rám szánni idén is egy kis időt, akkor nagyon hálás lennék ha csillivilli ajándékok helyett inkább pár kidolgozott tétellel dobnál meg...
Előre is köszi!

2008. december 21., vasárnap

karácsonyi kiborulás

Karácsony napja az, amikor mindenki hirtelen elkezd szeretni, örömködni, mosolyogni és békességre törekedni. Karácsony az, amikor a család együtt van és együtt eszünk és ilyenkor nem szabad csúnyán beszélni és nem oda illőt mondani vagy tenni. Szépen felöltözve körülálljuk a fát és mindenki nagyon szeret és mindenkinek elégedett mosoly van az arcán, mert hiszen karácsony van. Tudja mindenki, hogy ilyenkor hogyan kell viselkedni. Azt is tudja mindenki, hogy mit kell ilyenkor érezni, mondani, gondolni... Ezt nevezem én profizmusnak... Még karácsonykor is mindenkit tökéletesre lehet programozni...
Karácsonykor még a miller gyereknek is el lehet magyarázni, hogy a vadonatúj házikedvencét egy állatmenhelyről vetesse meg a szüleivel. Karácsonykor mindenki jótékonykodik, pénzt adományoz. De nekem a karácsonynak is fura szaga van. Olyan szaga, mint a szaláminak egy nappal az előtt, hogy mejelenne rajta a penész. Mert karácsony előtt az emberek, mind azt hangoztatják: nem az a lényeg, mit kapok tőled, hanem az, hogy gondoltál rám... Mindenki azt gondolja, hogy karácsonykor mutathatják meg leginkább az emberek az emberségüket. Szerintem mégis a szilveszter az, amikor jót lehet röhögni felrobbanó petárdán amit előzőleg egy macska lábára kötöztünk. Ó ember, miért vagy te ilyen?

2008. november 25., kedd

Megint lépünk

Magasan volt, de mi mégis felmásztunk rá. A tetején megpihentünk. Mostanáig. Újabb emelet, még nagyobb magasság. S most mászunk majd még tovább. Az első néhány méteren még senki sem tudja kik vagyunk.
Úgy vigyázunk, hogy nem mutatunk, csak időnként sejtetünk. Valamit. Magunkból. Mert a kincs ami odabenn van, a lelkünk, az féltve őrizendő
Félve nézünk le és fel is. Utat nem látunk; nem látjuk, hogy honnan hová tartunk. Csak tudjuk, hogy mennünk kell, mert ha megállunk elveszünk.
Aztán mikor elérünk a tetejére, már nem nézünk le félve a mélybe. S amiért sikerült megint lépnünk, egy újabb emelet, újabb magasság a nyereményünk...
Így jutunk egyre magasabbra... S aztán egyszer csak már nincs több emelet, s nincs több magasság... Megérkezünk.

Megmaradok

égtek a fák
szíveket tapostak paták
vörösen izzó hajnalok
és hideg-kék éjszakák
váltakoztak éveken át
nem volt változás

és nincs változás
most sincs
mi maradunk
és néha csalódunk
sokat bántunk
de ragaszkodunk
és még sokáig szeretünk
még akkor is ha időnként mindenkit megsértünk

2008. november 3., hétfő

November 1.

Van értelme a november 1.-nek? Nincs.
A papámat akarom!!!
Nem tudom megérteni, hogy amikor van egy nap egy évben, ami direkt arra van kijelölve, hogy az ember elmenjen a temetőbe imádkozni a halott szeretteiért, akkor én egyszerűen nem is tudok rájuk gondolni. A papám minden nap velem van, minden nap gondolok rá, de azon a napon, ott a sírja mellett... olyan volt, mintha... mintha csak a sír lenne... a kereszt meg a sírkő, a nedves föld, a virágok és a mécsesek, meg a gyertyák... de a papám... a papám nem volt ott. Nem tudtam vele beszélni.
November elsején az emberek kimennek a temetőkbe rengeteg mécsessel. Természetesen ebből is versenyt csinálnak... " mert nehogy aztán a Marisnak több legyen a mécses az ura sírján, mint az enyimnek" Fontos az is, hogy mekkora az a mécses és hogy meddig fog majd égni. Jó üzlet. Nesze neked megemlékezés... Semmi értelme...
A másik, amin röhögnöm kellett: két temető meglátogatása közben családi ebéd. A nap a muzslai temetővel indult, aztán irány Kürt, majd Libád, ahol a nagyi ebéddel vár (ami csuda finom) aztán újabb két temető: egy Libádon egy meg Párkányban... És semmit nem éreztem, csak az ürességet, meg azt hogy nincs semmi értelme. Csak egy ünnep, ami megint elvesztette az igazi értelmét. Olyan nincs, hogy ekkor meg ekkor kell valakiért imádkozni és gondolni rá.
Mindent elrontunk, mindent tönkreteszünk. Mi az ezen a világon, ami még mindig arról szól amiről szólnia kell? Mindent elveszítünk. Az olyanoknak meg, akik látják hogy mi történik, marad a kiábrándulás meg a csalódás és az egyszerű napok legegyszerűbb pillanataiból csinálunk magunknak ünnepet... Mert minden más csak a pénzről meg a nagyzolásról szól...


2008. október 28., kedd

egy óra egyedül...

A hajnal mindig ugyanaz. Mocorgás, csukott szemmel mindent látás. A reggel mindig más csak az ugyanott az egyforma benne. A meddig néha változik. De ami utána van, az mindig attól függ, hogy mire találták ki nekem azt a napot. Az aktuális mában változhat, hogy mit olvasok, mit írok és hogy fázok-e vagy melegem van. Ugyanúgy van reggeli kávé, ahogy reggeli cigi is meg a ködös, kétházközti Bazilika. A buszmeg. meg néha szeles néha meg száraz a cseppek között.
Egy óra arra elég, hogy kitaláld, hogy elindulsz. De csak azt, hogy menni akarsz. Arra nem, hogy azt is kitaláld, hogy hova és hogy hogyan. Máskor meg arra, hogy lassan hazaérj, de lehet, hogy ahhoz egy kicsit sok. Bár nem mindegy, hogy honnan kell hazaérni.
Egyszer nekem azt mondták, hogy egy nap alatt nem lehet megváltani a világot. Én ezen nevettem, aztán meg azt kérdeztem: Miért? Két nap alatt talán igen? A választ nem hittem el, de még most is remélem, hogy igaz. De csak remélem. Mert már annyi mindenben hittem. Valahogy sosem jött be, mindig volt valami, ami nem tetszést váltott ki belőlem.
Vannak segítőkész emberek, olyanok, akik megmondják, hogy hol kell leszállni az ingyen teszkós buszról, ha a vasútállomásra akarsz menni. Őket szeretem és nem értem egyszerre.
Néha olyan nehéz valamit is mondani vagy tenni. Pedig nagyon jól tudod, hogy mit kéne tenni vagy mondani, de nem teszed meg és nem mondod ki. Miért? Én azért, mert nem vagyok benne biztos, hogy a gondolat, ami odabenn van, szavakba öntve is ugyanazt jelentené-e, mint amit gondolat formájában. Vagy azért mert félek, hogy rossz a gondolat. Mármint nem helyes. Vagy azt hiszem, hogy teljesen lényegtelen.
A zene mindenkié. Amit én hallgatok, azt Győzike is hallgathatja, még akkor is ha esküszik a roma muzsikára. A zenét télleg nem kéne elvenni senkitől. Nem attól függ a zene milyensége, hogy ki hallgatja. Olyan nincs, hogy én zeném, meg te zenéd. Olyan van, hogy zene, ami mindenkié.
Ha valamit nem szabad megtenni az nem azt jelenti, hogy azt nem teszik meg. Megteszik.
A szombat nekem szent és utálom ha beleszólnak, hogy milyennek kéne lenni egy szombatnak. A szombatnak nem szabad, hogy köze legyen bármi olyanhoz amit nem szeretek. Szombaton ami van azt mind szeretni akarom. A kényszer meg a nem akarom az mind vasárnapra való. Ez talán még akkorról maradt meg bennem, amikor még (anyu és a pap szerint) kötelező volt misére járni utána megebédelni és tanulni. Szombaton nem volt mise és tanulás sem. Olyankor volt a semmittevés meg apuval filmnézés, amin ő mindig elaludt. Vasárnaponként, amikor úgy tettem mintha tanulnék, mindig arra gondoltam, hogy vajon ha Isten mindenütt ott van, akkor mi miért csak a templomban foglalkozunk vele. Csak a vasárnapokon él az embereknek Isten. A hétköznapokba nem fér bele... Nem jól van.
Ott tettek tönkre bennem mindent amikor kijelentette az egyik vasárnapi mise után a pap, hogy kiskönyv kötelező és bele a pecsét annak jár aki itt van a misén, ha nincs pecsét akkor minden veszett. Ha áldozó akarsz lenni akkor márpedig kötelező bebizonyítanod, hogy voltál minden kötelező misén. Két mondatban ennyiszer leírni, hogy kötelező... Pedig így van. És ezzel a kiábrándulás is együtt járt... Meg volt szabva, hogy nekem, kislánynak hova kell ülnöm és hogyan kell elképzelnem a Jóistent. Hát így történt, hogy miután elsőáldozó lettem nem mentem többet misére... és gyónni sem, mert addigra mire lehetett már az is elvesztette az értékét számomra. Így fosztottak meg attól, ami egy ember életében az egyik legfontosabb helyet kell, hogy elfoglalja: a hittől.
Kiábrándulás, csalódás, veszteség. Sokáig lázadtam. A templomba járó nagyim ellen is és minden ellen, aminek egy kicsit is volt köze Istenhez. Ha lehet olyat, akkor abban az időszakban Isten nélkül éltem. Aztán megtaláltam egy sokkal tisztább formában az én Istenemet, mert muszáj volt rájönnöm, hogy attól, hogy küzdök ellen ő még van és ha én megtagadom is, ő akkor is velem és nem ellenem. Furcsa, hogy pont egy templomban és pont egy pap  miatt vesztettem el egy időre a hitet...
Még van öt percem a magamnak adott egy órából, amit inkább nem használok ki, hanem odaadok valami másnak, mondjuk a rendrakásnak. Rá úgyis mindig csak perceket szánok... Most nem leszek önző...

2008. október 6., hétfő

Ugyanaz csak teljesen más

A Kérdőjel indítja nappalom. Dallamra kelek és a telefon zizegésére. Arra, hogy reggelente már sötét van. Az éjjelnek 5:45-kor zenére van vége.
Aztán minden nap mindent ugyanúgy végigcsinálok és amikor beszállok a liftbe már a táskában kotor bal kezem. Mert a táska Azóta már csak a bal vállon lóg, mert jól esik ha a jobb szabad, de mégis fogja Valaki.
A lift és benne én nagy huppanással megérkezünk a -1.-re... ami mégis a földdel van egy szintben. Valamit nagyon elnéztek.
Mire az ajtó becsapódik mögöttem és egy maroknyi hidegnél nem enged többet érezni a lépcsőháznak a reggelből, addigra már én is kifújom az elsőt. És miután jól megnéztem magamnak az éppen aktuális mát, elindulok.
Nem világot látni megyek. Csak egy országgal arrébb. Azt látom, amit minden nap. A buszból is ismerősökként kacsintanak felém a házak és a kirakatokból mosolyogva int egy-egy mű anyagba zárva a valaha szabad lélek. A tetők meg cserépszínt sóhajtanak a lilásnak tetsző, ébredő égbe.
A híd. Amióta csak itt áll, ugyanolyan. Mégis mindig mást jelent. Van amikor az egyetlen láthatót a végtelen ködben és van, amikor hátán fedezem fel a csendet. Mikor nekem már a lelkemet marcangolja a szél, ő akkor is mozdulatlanul és szilárdan áll mások által meghatározott helyén.
Vajon a híd elvágyódik innen? Lehet, hogy ő is menni akar. Lehet, hogy őt senki sem kérdezte meg soha, hogy hol szeretne lenni, hogy hová menne. Igaz, engem sem, de én akkor is elmondom, ha nem kérdeznek. Neki meg csak én vagyok. Talán csak nekem mesélhet. Meg a vén Dunának, aki már annyi mindent látott, hallott és élt meg. És mennyi mindent nyelt már le, fogadott magába hányingerrel küzdve. Vajon tőle kérdezték már, hogy meddig bírja még? Hogy mikor elég? Talán már ő is lázadna, csak még vár. Valami utolsó jelre, ami majd a harctérre küld és ott, akkor majd mindent szabad. Akár a mocskot is visszaköpheti. Megjegyezte, hogy ki szerette és ki bántotta.
De a Duna akkor is mosolyog, ha bántják, ha nem szeretik. Mosolyog, mert valamit tud, amit mi még nem. Vagy csak nem akarunk tudni. A Duna mindig mosolyog... a híd meg öleli...

2008. október 4., szombat

Táncol... mikor a hajnal hasad...

A 0.-ok:
A legrosszabb, amikor annak nem tudsz megfelelni amit te vársz el saját magadtól. Meg az az érzés, ami akkor fog el, amikor ott állnak körülötted és várják, hogy csinálj csodát. Várják, hogy mi lesz a folytatás. Te meg csak csinálod, akkor is ha nem szívből jön a mozdulat, nem érzésből születik, hanem csak egy erőltetett kezdet erőltetett folytatása.
Ők örülnek neki, de te tudod, hogy nincs benne az az érzés, nem szülte semmi... csak a megszokás, hogy folytatni kell, hogy muszáj megcsinálni. Időre. A koreográfiának kész kell lenni. Nem lehet megvárni, amíg majd előtör belőled valami. Most kell alkotni. Itt és most.
És a két testnek egyszerre kell mozdulni, indulni, odaérni. Összhang, ritmus, dallam, érzések, dinamika. Mert a tánc az ilyen... attól szép, hogy sírnod kell tőle. Térdre kényszerít... és te örömmel térdepelsz előtte...




Táncnak:
Te mondd csak, mégis hányszor törsz még rám? Hányszor kell még újrakezdenem veled? Egymás részei vagyunk. Összeköt minket valami. Valami kötél, ami aranyból van és soha nem adja fel. Annyiszor szakadtunk már szét, ábrándultunk ki egymásból, aztán kibékültünk és találtunk rá megint az egymáshoz vezető útra... De a csomók az aranykötélen csak gyűlnek és a kapcsolatunk egyre viharosabb. Mégsem hiszem, hogy mi valaha is eltudnánk válni örökre. Te velem nem tudsz élni, s én nélküled meghalok...
Kell még, hogy repíts, hogy rajtam taposs, hogy megcsalj, aztán meg újra belémszeress. De tudd, hogy lényem véges, örökké nem táncolhatok. Egyszer majd végleg elfáradok. Öreg leszek és nem csak lélekben fáradt... de most még táncolhatunk... ha te is akarod...

2008. szeptember 18., csütörtök

a kettő

Amikor kinyitom az ajtót, homlokon rúg a doh-szag. Mély levegőt veszek, szeretem. Mintha a múltat szippantanám magamba az illattal.
A szobában nincsenek színek és nincsenek hangok. Csak én vagyok a kettő között. A kettő én között. Fáj a fejem. Ritkán vannak jelen egyszerre.
A hátunk mögül kattanás hallatszik és szemben a falon elindul a kisfilm.
Először a világmegváltóé a terep. Mindent kisírhat magából, mindent belesikolthat a világba és mindent elhihet. Elmondja mi lenne a megoldás a problémákra és mit kellene tenni meg hogy hogyan. Mindent most akar.
Amikor a filmnek vége, kiábrándul. Úgy, mint mindig is szokott, pontosan ugyanolyan fájdalmas a csalódás, az észhez térés pillanata, mint ez előtt ezerszer. Mégis mindig ugyanolyan nagy hévvel éli bele magát abba, hogy világot váltson...
Megreped a szív...
És most jön a másik. Az, amelyik pontosan tudja, hogy mit lehet megtenni és mit nem. A realitások talaján szilárdan áll és nem röpköd el újra meg újra. Nem bízik meg mindenkiben és nem hisz a jó végső győzelmében. Csak az van amit lát és természetesen minden úgy van jól, ahogyan éppen van, még akkor is ha semmi sincs rendben. Mert mindennek oka van. És kérem szépen világot váltani nem lehet! Kész, ennyi nincs tovább. Nincsenek ha-k! Válthatunk országot, válthatunk pizsamát és válthatunk trendet.... de világot nem!
De a film végén ő is sír... mert az út vége fekete...
És most itt ülök a kettő között és egyikük sem erősebb és nem is harcolnak egymással. Csak vannak. Hol az egyik rendezkedik be a kis lakásba valahol a szívem tájékán, hol a másik... És nem én választom meg, én mindkettőt egyformán szeretem, mert tudom, hogy mindkettőnek igaza van. Tudom!!!



...és én vagyok a játszótér, ahol a Kettő játszik...

2008. szeptember 16., kedd

Körömre fát

...minden ősszel a körhintán
utazik az ezerarcú királylány
és kávébarnán füstölnek a hajnalok
éjjel pedig:
kendőinkkel táncolnak az angyalok...

idelenn idegen vagyok
arany sugarak közé akarok
menni el messzire
szállni a nyári véggel:
a világ összes barna-bársony őszeibe...

holnap a körmömre fát lakkozok
és aranybarna tengerben utazhatok
az életnek szembe
és félig háttal a világnak:
szállhat füst a szájból a világba bele...      

és a holnap is ilyen

ma már neonszín felhőt eregetek
ma már bioszoláriumba mehetek
ma már vega kaját emészthetek
ma már norbi fitneszt nézhetek

ma már szeretet helyett gyűlöletet
ma már szerelem helyett szexpartnereket
ma már interneten keresztül is megvehetek
ma már akár a tévéből is rendelhetek

ma már menő a divatmánia
ma már tombolhat a márkamánia
ma már nyerő a csontvázmánia
ma már nincs más csak a pénz imádata

2008. szeptember 9., kedd

Mást és máshogyan

Hát ez első nekifutásra nem sikerült túl jóra. Máshogy viszont nem lehet. Bánom, hogy csak most jöttem rá, meg azt is hogy egyáltalán rájöttem, mert most minden kezd eltávolodni. Minden ami eddig a legközelebbi volt most egyre csak távolodik. Megrémiszt és nyugtalanít. Vajon mi miatt van, hogy semmi sincs már köztünk úgy ahogy eddig, volt? Hogy lehet, hogy ennyire nem érdekel az, hogy milyen a viszonyom veletek?
Az én mesém másról szól mint a tiétek... ez baj? Nem hiszem. Mégis érezni lehet, tapintható mindenütt ahol mi vagyunk, hogy az a valami megszűnni látszik. Eltűnik.
Nem arról van szó, hogy ki a jó és ki a rossz, hanem egyszerűen csak arról, hogy ki mit lát meg, ki mit vesz észre és hogy ki mit szeret. És mi nem szeretjük ugyanazt és nem vesszük észre ugyanazt és nem látjuk meg ugyanazt.
Nem értem. Azt hiszem csalódtam. És erről senki sem tehet... talán csak én... mert én midig mindent máshogyan akarok...

2008. szeptember 8., hétfő

Ablak

Az egésznek kicsinek kell lennie, hatalmas ablakokkal. Az ablak alá meg az ágy. Mindegy hogy hogyan, de az álmoknak kell egy ablak. Tudnom kell, hogy az idebneten túl, ott van az odakint. El lehet szökni, vagy csak ülni és várni, hagyni, hogy az érzés szökjön, bújjon el, mert van amit csak megölnél. Nem engednéd tovább. Olyankor lehet ugorni. És mászni is vagy repülni. Érezni kell, hogy szabadnak lehet lenni.
Kell a polc és kell rá sok könyv... meg a mécses és a gyertya és minden ami csak egy kicsit is jelent számomra valamit.
Kellenek a képek és a párnák. A párnákkal lehet csatába menni, védekezni és támadni. És az álmoknak is jól jönnek, ha váratlanul akarnak rámzúdulni. A párnába lehet sírni, vagy csak beletemetni: arcot és sírást vagy a dühtől felszínre törő sikolyt.
Kellenek a fák, mert azokra lehet mászni, felkapaszkodni ha elönt a bánat és kellenek a tündérek, mert hozzájuk lehet fordulni. Amikor már nincs más kiút csak a panaszkodás. Amikor az ember fogja és a szívét a padlóra kiborítja. Meg akkor is kellenek, ha túl boldog vagyok és ezt nem lehet elmondani senkinek, mert nem érti meg.
És kell még a zene. Énekelni, táncolni, dúdolni, bánatba mártózni és gondolkodni. Nevetni és aludni. Ébredni és utazni, szerelmesnek lenni és világot megváltani. A zene mindenre kell.
De a legfontosabb... az ablak. Az ablak legyen mindig az első. Mert a lelkemen túl, a belső világ megismerése mellett a világra is nyitni kell. Mert az ablakból lehet ugorni, mászni fel és le... de az ablakból lehet repülni és szabadnak lenni is.
Még akkor is ha sohasem leszel az, még akkor is tudnod kell, hogy bármikor lehet szabadnak lenned!

2008. szeptember 5., péntek

Emléknek... Lajos atyának

A lustaságtól most bűntudatom van. És könny szökik a szemembe... Istenem! ha tudtam volna... nem alszom délig, hanem elmegyek a gólyatábori misére.
Miért? Olyan jó ember volt. Megszerettem. Ahogy a misét kezdte... mindig mosolygott, testvérként bánt velünk. Nem prédikált, nem leszidott szavaival, hanem lelket öntött belénk, hogy legyen erőnk, mert Isten szeret bennünket és segít. Aztán a mise végén... amikor köszöntötte a névnaposokat és a születésnaposokat. Mindig felolvasta a naptárból az épp aktuális ünneplők neveit. És akkor is mosolygott...
Azt hiszem ő is segítségemre volt abban, hogy közelebb kerüljek hozzád, Istenem. Ha most ott van melletted, megtennéd kérlek, hogy megmondod neki, megszerettem?
köszönettel: egy lány a pénteki misékről

2008. szeptember 4., csütörtök

Gondolok valamire

húr pattan
árnyék reccsen
faág roppan
zenélnek angyalok a sarokban
fekete szél száguld párkányokon
álmok fagynak
szemek forognak
megőrülünk
s köröttünk
zenélnek angyalok a kapualjban
könny koppan
víz freccsen
lepel száll el a szélben
három csillag a zsebben
tündérem ül tenyeremen
fám ásít mellettem
zenél a világ
köröttünk zenél minden
zenélek én is
billentyűk halk zaja
száll tova
morajlik az óceán
egy sötét éjszakán
érzelmek
érzések
kedvek
kedvesek
gondolom gondolod
hogy mindannyian gondolunk
mindig valamire...

Rosszul van




Vonaglanak a szavak, képek nyitnak ajtót a fejemben. Érthetetlen, hogy van még mit leírni. De nem a világot. Mindig csak magamról, magamnak magamat. Hogy épp mi jött és mi ment. Mikor mi szűnt meg és fájt. Sokáig vagy csak ideig. Óráig.
Hogy mennyi kérdés lett újra és mennyi válasz veszett el. Hogy ki bántott engem és hogy megint téged bántottalak. Vagy mindenkit. Vagy senkit, mert nem is vették észre.
Sírtam már megint és sírok megint. Aztán mindenkitől mosolyt várok, hogy minden rendben van. Nincs. Van ami nincs. És mégis. Mi mindig mindent elfogadunk. Sosem lázadunk. Nem, nem lázadunk úgy igazán. Csak titokban és csak barátoknak meg testvéreknek. De nekik mégis mindig elmondjuk, hogy mit kéne tenni. Hogy mi hogyan gondoljuk és akarjuk, hogy történjen már valami. De tenni nem teszünk soha semmit. Mindenki azt mondja: kevés ő egyedül ehhez. Csak a szándék van meg, de tenni nem merünk.
Belemerülsz, belemerül és néha én is belemerülök nyakig abba az érzésbe, hogy rendben van minden és majd szépen csendben meghalunk. Meghalunk?
Szégyen.
Az amivé váltunk. Igen, amivé és nem akivé. Ez nem emberi. Vagy én tévedek és ez a valóság nem pedig az, ami volt és aminek lennie kéne? Könnyekkel és sóhajokkal nem fogjuk megváltani a világot. És imával sem. Tettek kellenek és mondatok, melyek arcon csapnak és fájnak. Neked, neki, nekik, mindenkinek. De még mindig félünk. Valamitől még mindig félünk. Nem teszünk semmit.
Mi tart vissza? Talán mi is hisszük, hogy ez a lehető legjobb világok legjobbika? Van, hogy már nem is kérdezünk, csak egykedvűen... vagyunk. Létezünk. Létezünk?
Ki mondja meg, hogy mi a valóság és mi csupán illúzió. Mitől függ, hogy mi a jó és mit kell tennem, mi az amit még lehet és mi az amit már nem?
Sóhajok és könnyek. Szabad sírni, ha kell? Vagy elitélnek: túl érzelmes, ez így nem mehet tovább. Forog a gépezet és minden szennyért, bizony mi vagyunk a felelősek. Nem kell beismerni, lehet mindenfélével takarózni. Ez akkor is így van.
Kik vagyunk mi, hogy mások felett döntünk, hogy megszabjuk kinek mit lehet és hogyan.
Most még vannak pohár vizek. Tiszták. Aztán már csak pohár vizek lesznek, azok mindig lesznek, hisszük. De tiszták? Bár nekünk már mindegy, úgyis mindent benyelünk.
Ez még nem is lenne baj, de hogy még élvezzük is?
Szánalom.
És az is szánalmas, hogy hagyom hogy ez itt most megszülessen. Semmi értelme. Mert én sem lépek, te sem lépsz, ők sem lépnek és senki sem lép. És közben mindenki csak megy. De hova? Mi a cél? Miért? Mit miért? És minek van értelme? A sárga kabátnak van? Annak, hogy lélegzünk és eszünk, annak van? Annak, hogy mások éheznek és szomjan halnak annak van? Vajon ez hányadik a sorban? Meddig hisszük még, hogy van mégegy esély? Hogy lehet ez még jobb?
A szó elszáll. Tehát nincs értelme? Hányszor hisszük még el, hogy boldognak kell lennünk és minden a legnagyobb rendben van? Csak az marad meg amit megtartunk, de mi mindent pusztítunk. Nem kell hát félnünk, hogy bármi is a nyakunkon marad.

...én még gyerekeket akarok és azt akarom, hogy lássanak még végtelen zöld mezőt és fákat, erdőket, madarakat és friss levegőt lélegezzenek. Azt akarom, hogy mesterségesen előállított táplálék helyett almát egyenek a kerti fáról. És azt akarom, hogy lássanak még naplementét és csillagos eget, meg a Holdat. Hogy úszhassanak a tengerben és hogy az tiszta legyen. És tudod mit? Még azt is akarom, hogy abban a tengerben élő, egészséges állatok legyenek és zöld növények. És nem akarok olajfoltot. Sem betont, sem lakótelepeket és mesterséges aromákat meg színező anyagokat sem akarok. És én még mindig azt akarom, hogy legyen egy kutyám, akit nem nyúz meg pusztán kedvtelésből senki sem és mérget sem ad neki, hogy lássa attól vajon hogyan viselkedik...
És tudod mi az amit ezen a világon mindennél jobban akarok? Utazni. Az időben... és ősembernek lenni! Értelmes, tiszta szavak nélkül hangokat énekelni dobszóra a tűz mellett a társaimmal egy barlangban. És együtt élni békében... fákkal, virágokkal, madarakkal, állatokkal és magammal... Békében! Érted? Tudod még mi az? Dehogyis! Csak szépen hangzik...
És a szeretet? Az hogy hangzik? Hiszen már érezni sem tudunk. Vagy ha igen, akkor megijedünk tőle. Ilyet nem szabad. Gondolkodni sem. Nem, nem azért mert fáj. Azért mert nem hasznos. Mindent megmondanak úgyis. És különben is aki gondolkodik az előbb utóbb ellenség lesz. És vajon mi történik az ellenséggel? Hmm... gondolj csak a háborúkra. Na? Megvan?
Hát jó nekünk az, hogy még a csillagokat is megveszik a fejünk felől? De kérdem én, vajon kitől? Nem hiszem, hogy Isten a csillagokkal bizniszelne...
Már tudjuk, hogy mit akarunk... már csak tenni kéne...



2008. szeptember 3., szerda

Párbeszéd

-szép képek... és miért pont ezek?
-van egy millió... mindet imádom, legszívesebben mindet kiragasztanám a falakra... de nem lehet. Azért ez a kettő, majd egyébként bővülni fog még, mert ez akadt a kezembe... az egyik abszolút vidám a másik meg édesen szomorú és egy kicsit durcás is... én is gyakran vagyok durcás...
-miért szoktál durcás lenni?
-mert újra meg újra meg akarom váltani a világot... és ez eddig még sohasem sikerült... és azért is, mert vannak akik bántják a fáimat. Meg azért is mert.... nagyon sok indokot fel tudnék sorolni... inkább nem is folytatom...
-apropó fák... fák itt most nincsenek? Hogyhogy nincs a képek között egy sem?
-nem, nincs kép, de tévedés, hogy nincsenek itt most fák. Ahol én vagyok ott mindig vannak fák és mindig aranyos barnában pompáznak és a szél az ágaikat simogatja... hideg szél, az a nyár végi hűvös ami reggel arcon csap. És én ott vagyok... a lombkorona alatt... énekelek meg táncolok is és a lelkem madara ott ül az egyik ágon... csendben figyel...
-ez igazán érdekes...
-nem, ez valójában egyáltalán nem érdekes...


2008. szeptember 1., hétfő

Mégegyszer... utoljára

Elkezdődött... és holnap megint sétálok majd a parton és megint füstös és hűvös lesz körülöttem minden... És miközben majd fáimat nézem arra gondolok majd, hogy mégis ki kellett volna nyitnom és akkor nem lenne odabenn az a bizonytalanság: tudom, nem tudom??? nem tudom, hogy tudom-e...
Egyszerre várom és félek tőle. Ez lesz majd az utolsó és most télleg nagyon jónak kell majd lennem. Már tudom, hogy mit akarok és tudom mit kell hozzá tennem... már csak erő kell, akarat meg kitartás. Várom. Félek... de várom.
Tudom, hogy majd megint táncolni fognak a fények a Dunán és majd megint nem fog tetszeni valami... aztán lehet, hogy elmondom, meg az is lehet, hogy nem.
Rajzolok majd sok szívet mindenkinek és fákat is rajzolok meg világokat. Megint lesznek akik majd megértik és lesznek akik csak nézik majd, mert ők majd nem értik.
Lesznek szavak amik nekem fájnak majd és lesznek amik neked, neki vagy mindenkinek. Mert most majd mindent elmondok és nem harcolok. Holnaptól semmit sem akarok... csak mindent elmondok. Csak kimondom... ennyi.
Várom, hogy elkezdődjön ez az utolsó és hogy majd vége legyen. Tudom, hogy nehéz lesz, de tudom, hogy megcsinálom, mert tudom, tudnom kell majd mindig, hogy bármire képes vagyok.
Lesz amit majd újra akarok kezdeni, de nem lehet. Van amit csak egyszer lehet. És lesz amit majd újra kéne kezdeni, de nem fogom, mert akkor majd lusta leszek, azután meg dühös. Magamra...
Nem hittem volna, de megszerettem... és várom a végét, hogy utána majd visszasírjam...



Elkezdtem újra... most utoljára... ugyanúgy...

2008. augusztus 23., szombat

Élet

Egy papír meg még egy... az kettő... De ne gondold, hogy te választasz... Arra kell írnod, amit eléd raknak... Abból kell kihoznod a legtöbbet, amit kapsz. Nincs piszkozat, nincs vázlat, ez élesbe megy... Nincs megállás akkor sem, ha már zsibbad a kezed... Írni kell, míg be nem telik lapod... jobb esetben...Mert az is megeshet, hogy tollad még idő előtt kifogy... Hát jól válaszd meg, hogy mit írsz le...

2008. augusztus 22., péntek

Mondd, te mit kezdesz a szóközzel?

Elképzeled, hogy majd milyen lesz újra,  egy évvel később.
Ugyanaz és mégis teljesen más.
Elképzeled... elképzelem... Én már annyi mindent elképzeltem. Aztán volt amit a maga valóságában láttam is. És volt amit hagytam. Elhagytam, vagy ő hagyott el engem. Mindegy... Mindegy, mert hűtlenek voltunk mindketten. Voltak idők, amikor a pokolra kívántam és közben égő szívvel mégis tovább szerettem. És volt, amikor figyelmeztetés nélkül itthagyott a fagynak és szememből ellopta a színkavalkádot. Hogy mi maradt? Vakító fehérség és sár. A sár mindig a hűtlenségből születik, a tettes fehér ruháján foltot hagy.
Volt idő, amikor csak ő szeretett én meg mással kacérkodtam. Nem tehettem róla, akkor még nem láttam. Nem ismertem semmit. Akkor még biztos voltam abban amit éreztem, láttam és hittem.
Ma már nem. Pontosan tudom, hogy nem tudok semmit. Csak érzek. És várok. Már csak néhány napot... és utána majd élek: színnel, szívvel, esővel és lélekkel.




2008. augusztus 21., csütörtök

Kérdések 2007 novemberéből

Az öröm vajon mikor szomorú? És a fehér hogyan gyászol? A nappal vajon vágyik a csillagokra? S az éjnek nem kell a ragyogó napsütés? A vágy vajon álmodik a beteljesülésről? Az álmoknak mit jelent a valóság? A van mikor nincs? És az eső szomjazott már valaha?

2008. augusztus 18., hétfő

Nem lettünk azok, akik lehettünk volna...

Furcsa kérés: Megint, újra, elölről. Több hittel, nagyobb erővel és erősebb akarattal. Lehetetlen? Lehetetlen.
Hmm...
Ami egyszer elmúlt, kiürült, elfogyott, bár újratölthető, de a tartalom sosem lesz ugyanaz. Hasonló, az lehet, de ugyanaz... nem.
Hogy miért nem lehet minden ugyanúgy, ahogy régen volt? Mert ennek is változnia kell. Mindennek változni kell. Különben felemésztené az unalom, az egyhangúság és a változatlanság? Lehet.
Emberek vagyunk. Némelyek büszkék arra, amik, némelyek szégyellik. Vannak akik változnának és vannak akik túlságosan megszokták azt akik. Ők nem akarnak változtatni, mert szerintük minden úgy van jól, ahogy van.
Én büszke vagyok arra amit csináltam. Még akkor is ha "teremtményemet" fiatalon, igazi nagy sikerek nélkül kellett eltemetnem, mert szép volt. Igen. Szép volt. Köztetek is vannak akik büszkék rá és vannak akik bánják vagy utálják, hogy életük része volt. Kinek több, kinek kevesebb időre... Újraéleszteni azonban lehetetlenség.



Mindenki más utat választ. Mindenki más irányba indul. Van aki visz magával a múlt, helyenként penészes tortájából egy szeletet. Ők majd vigyázzák emlékét és mosolyognak a megmaradt szép pillanatokon. Mások csak a rosszat emlegetik és néha majd kacagnak egy-egy botlásomon és gúnyos hangnemben a világ tudtára adják, hogy ők bizony megmondták, előrejelezték a végét.
Ha eszembe jut egy-egy pillanat boldogan elszomorodom. Boldog vagyok, mert egy gyermeki álom vált valóra és ajándékozott meg sok szép pillanattal. Elszomorodom, mert túl szép volt ahhoz, hogy ilyen csúf vége legyen.
Elfeledni sosem fogjuk, mert volt idő mikor szombatok meghatározó része volt. Napokig sajgó izmaink jelezték: szép munka volt! 


Tudom:
Nem lettünk azok, akik lehettünk volna...

2008. augusztus 14., csütörtök

Együtt, ketten... egyet!

Rövid leszek... Csak közlöm a világgal (na jó, igazándiból csak egy nagyon pici részével), h elkészült... elindult... és nagyon csecse lett... Ketten szerkesztjük... és próbáljuk Andrisos-Enikősösre csinálni... őőő... hát... majd csak lesz valami... :D

www.erdokiralysag.blogspot.com

2008. augusztus 11., hétfő

Emlékek és vágyak...

Nyár van. Meleg. És ennek mindneki örül. Süt a nap és attól boldogunk vagyunk... általában.
Én meg már menekülnék. Valami szomorkásabba, amitől majd boldogabb leszek. Valami nyugodt barnába, hűvösbe, színes fák hulló leveleinek záporába.
Hajnali ködre vágyom, hűvös, friss szellőre, hogy minden reggel pontban hat harminckor ridegen pofon vágjon. Hosszas hazautakra és közben szemerkélő esőre. Magamba mélyedt füstölgésekre drága Dunám partján. Őszt akarok...! És tanulni: emberekről, világokról, istenekről, művészetről, írókról és gondolkodókról.


Rajzolni is akarok már egy kicsit. Aztán meg lázadni, hangosan, hogy én a lelekemet akarom lerajzolni, nem ezt a hülye szobrot itt, amit elém raktak. Kérdezni akarok és a kérdésekre majd válaszokat is kérek. Szeretnék irodalom órákon ülni és belefeldkezni a tanár mondandójába... mert azt imádom. És bosszankodni is akarok, mert már megint valami baj van velem, meg azért is mert már megint matekot kell másolni a szünetben, pedig az órán elhatároztam, hogy megcsinálom, mert meg tudom csinálni.
Mesélni is akarok, mindenkinek, aki meghallgat. Meg olvasni néha, titokban a pad alatt. Képeket ragasztani a falra és lelket táncoltatni kéthetente a pénteki misén. Összeveszni kabócák, általad jelentéktelennek hitt életén, és eltérő életszemléleteken. Meg azon, hogy kell-e a divat és ha kell, akkor mire...
Élni akarok, úgy ahogy Ősszel szoktam, mert én akkor élek igazán... ősszel... az Ősszel...

Kuszaság idebenn...

Igazságtalanság! Az, hogy mindenkinek más jutott, és természetesen ez így nagyon jól van. Mert ugye el sem tudjuk képzelni, hogy máshogyan legyen...
Emberek a sétálóutcán. Helybéliek és turisták, fiatalok és idősek. Végig nézek rajtuk és azt látom, hogy nem látok semmit. Meg azt is, hogy valójában egyikük sem él ebben a világban. Mindegyiküknek sajátja van. Saját problémákkal, saját emlékekkel, saját barátokkal, és saját boldognak hitt pillanatokkal. És ez így van jól, természetesen, mert elhitetik velük, hogy így van jól. Amit pedig a nagy többség valósnak hisz az minden bizonnyal az is. (?)
Igazából csak saját magamnak ártok azzal, hogy várok arra a pillanatra, amikor ez a sok-sok távirányított ember észhez tér. Amikor majd mindenki gondolni fog a másikra és háború helyett kenyeret adunk a rászorulónak. Amikor rájövünk, hogy ez a drága Föld nem szeméttelep, hanem a legtökéletesebb létező világ, amit csak el tudunk képzelni és nem mástól, hanem Istentől kaptunk.
Magamnak ártok azzal is, hogy terveket szövök, vajon hogyan is tehetném személy szerint én jobbá ezt a világot, hogyan adhatnék valamit, amitől ha nem is mindenkinek, de legalább néhányaknak jobb lesz. Legalább csak egy kis időre... Még a hős halállal halni kényszerűlő világmegváltó szerepét is elvállalnám... nem, ez már beteges... és mégis. Beteges, és mégis vállalom...


Imádkozni, azt lehet... meg reménykedni is... Azt mindenkinek szabad (talán). Tulajdonképpen még tenni is, csak aztán felmerül az emberben a kérdés: észre veszi valaki, hogy valamit mondani akarok, és ha észre is veszi, akkor ugyan megérti a mondandómat? Vagy minden próbálkozás teljesen fölösleges és már eleve holtan jött világra? Ússzak továbbra is csak szépen csöndben szemben az árral? Vagy néha-néha azért sikítsak is, hátha meghallják? Ja! Hogy csak diszkréten, nehogy zavarjak... Értem... tehát teljesen értelmetlen...
És ma is világfájdalmam van, igen, már megint, ugyanúgy, ahogy tegnap is meg az előtt is... Pedig minden egyes ilyen " sírok, mert nem tudok mit tenni" akció után megfogadom, hogy nem, nem lesz több és ez volt az utolsó, és hogy most már jobb lesz, mert ez kijött belőlem... Aztán meg folytatom az egészet ott ahol abbahagytam...

2008. augusztus 7., csütörtök

Most akkor mit is kéne mondanom?

Egy osztálytársnőm msn-kiírása indított el bennem vmit.... egészen pontosan rengeteg kérdést, a kérdésekre meg válaszokat... is... néhányra meg válaszokat, na azt nem.
Szóval: "Bennem miért nincs meg a tehetség, hogy könnyedén csevegjek olyanokkal akiket nem ismerek?"
Azért írok most erről, mert ez a kérdés engem is gyakran foglalkoztat. Néha adok válazt magamank, néha meg nem és csak újabb, megválaszolatlan kérdések keletkezenk bennem.
Nos, igen. Képtelen vagyok beszélgetni az emberekkel egy olyan társaságban, ahol a jelenlévők nagy részét akkor látom életemben másodszor. Ezen a téren tökéletes ellentétem az én Kékszeműm. Na ő az, aki bárkivel és bármiről képes beszélgetni alakoskodás és színjáték nélkül. Mindig azt mondja ami télleg belőle jön és nem azt, amit az a másik ember hallani akar. Baromira felnézek rá és mint vmi mestertől, próbálok tanulni tőle... nem nagy sikerrel.
Megmondom őszintén néha még a szokásosnál is jobban zavar, hogy ilyen vagyok. Amikor látom az emberek tekintetében, hogy teljesen hülyének néznek és már öt perce azon gondolkodnak, hogy ez a csaj fél órája csak ül itt bambán, néz ki a fejéből és... egyszerűen nem mond semmit... és azt a semmit is csak nagyon halkan, hogy mindneki azt halljon ki belőle, amit akar.
Nyunnyó vagyok? Lehet.
Félek? Az is lehet.
Azt hiszem tudnom kell, hogy hogy is állhatok hozzá ahhoz az emberhez, aki ott ül, velem egy asztalnál... Tudnom kell, hogy mi az amiről beszélhetek vele és mi az amiről nem. Mi az amit mondhatok és kérdezhetek tőle és hogy ő mit fog mondani és kérdezni tőlem. De ilyet nem lehet... Nem láthatom előre a jövőt és nem készülhetek fel rá... baromság... jó nagy...
Újabb elmélet: talán attól félek, hogy a világ meg azok az emberek akikkel aktuálisan beszélgetnem kéne, majd nem értik meg a mondandómat.... azt hiszik, hogy igen, de valójában nem is...
Mi van akkor ha valójában nem is akarok mondani semmit? Csak ülni szeretnék és hallgatni. Mi van akkor, ha csak beképzelem az egészet és valójában nem is kéne semmit sem mondanom és valójában k...ra senki, de télleg senki nem kíváncsi rám és a mondandómra? Mi van akkor, ha tulajdonképpen észre sem vennék, ha nem lennék ott és az sem zavarja őket különösebben, hogy ott vagyok és csudás nagy hallgatások közepette néha mosolygok, de igazából valahol egészen máshol járok? Na? Akkor mi van? Mert azt hiszem ennek néha még örülnék is!
Amitől meg aztán télleg a plafonra tudok mászni és vakolatot kaparok: "Mondj valamit! Mindegy, hogy mit, csak mesélj valamit!" meg a: "Te miért nem mondasz vmit? Mindig ilyen csendes vagy?"Ha teljesen mindegy neki h mit mondok akkor mért nem mindegy neki az is, ha nem mondok semmit? A másiknak meg ezt válaszolom: Nem, nem vagyok mindig ilyen, igenis akad amikor szófosásom van. Na és ezt most elhiszed? Nem mi? Nalátod...
Meg az is lehet, hogy túl beszari vagyok és egyszerűen csak meg kéne tennem. Odaállni valaki elé és elmondani ami éppen foglalkoztat. Kéne egy nagy adak bátorság és talpraesettség...
Ha valaki esetleg.... extra adagot kérnék... ja! és nagyon megköszönném!

2008. augusztus 6., szerda

A szomjas méh (mert mértne?)

Egy szép nap után, egy valójában nagyon is szép és kedves estén én már megint majd megfulladok a dühtől. A dühtől amit szavaimmal köptem a levegőbe.
Mit sem sejtve, nagy buzgósággal meséltem el anyámnak a napomat... Persze tudhattam volna, hogy mi fog történni, hiszen mindig ez történik, amikor valami olyasmit mesélek neki aminek én igazán és szívből örülök. Hogy miért? Mert anyám szemlélete szerint csupa haszontalan és nem "normális" dolgot mívelek. Olyat, amit a világ (szerinte) elkerekedett szemekkel néz végig, merthogy a világ, egyébként tudhatnám jól, egyátalán nem ezt várja el tőlünk... és legfőképp nem így...
Most azon gondolkodom, vajon a világ télleg ennyit foglalkozik minden emberrel? Azt hiszem arra jutottam: nem. Felállít egy sablont, ha illik rád: "király vagy öcsém", ha meg nem: különc vagy és onnantól kezdve nem nagyon érdekelsz senkit. Ha csak a többi különcöt nem... Szóval arra jutottam, hogy nem vagyok király, sem az öcséd, ellenben ezer olyan dolgot fel tudnék sorolni, amiben eltérek a tökéletes világ megszervezéséhez szükséges sablontól. Akkor ennek most végülis örülnöm kellene, vagy csatlakoznom azon embertársaink körébe akik 13 évsen gyászolják az életet, mert nem ér semmit és mindent megtennének, hogy eldobhassák maguktól? Nemtudom. (ezt a szót pedig én is utálom) És egy újabb hatalmas baromság: néha szeretem, néha meg szívből gyűlölöm. Szeretem azt aki vagyok, amikor látom ilyenségem pozitív oldalát. Amikor boldog vagyok, hogy nem az a legnagyobb problémám, hogy a Retro az most világmárka vagy sem és hogy mi az idei nyár legtrendibb színe. De utálom, amikor két percnél hosszabb konverzációra nem vagyok képes az anyámmal, anélkül, hogy veszekednénk.
És most jövök csak rá, hogy ez a szófosás sem vezetett egy picivel sem közelebb a megoldáshoz... bár most egy időre legalább belémköltözött az édes "leszarom" érzésem... és ez most jó... de tudod mit? Ezt is jól lesz@rom pompompom...

Nekem a tánc... volt

Ki hitte volna, hogy egy szombat, mely pontosan ugyanúgy indult, mint az azt megelőző ezerötszáz, megváltoztat egy egész embernyi hozzáállást? Hát én aztán nem.
Gyermekként megálmodtam egy életet, tizenöt évesen megvalósítottam. Aztán ezt a virágot szépen nevelgettem. Boldog voltam és elhittem, hogy megérdemlem. Szó szerint táncoltam örömömben!
Aztán jött egy mindent elpusztító penészes fuvallat. Igazán semmisnek mondható az a pusztítás, melyet eme bizonyos álmom tájékán létreművelt... Aztán természetesen továbbállt... mintha semmi sem történt volna. Csak néztem hová lett... innen... ez... meg az...hmm... nem értet(t)em.
Talpraálltam. Belémrúgtak. Leestem. Visszatápázkodtam, s talán nem is létező bűneimért mindnekitől szépen bocsánatot kértem.


Józanabbik felem, az a bizonyos Kékszeműm, már ekkor elmesélte történetem nem épp szépségesnek, ellenben egészen rondácskának, csúfnak és kiábrándítónak nevezhető végét. Hmm... most akkor jöjjön az a bizonyos közhely, mely szerint a remény hal meg utoljára.
Szóval tiszta lappal mindent újra kezdtem, de ezt akár új füzethetnek is nevezhetnénk... Igen ám, de a régit elfelejtettem elégetni... Hát tessék, megint megvert, győzött fölöttem...
Tudod mit bánok mégis? Hogy ez az álom nem halt meg még megszületése előtt. Megspóroltam volna magamnak három idegtépően és fájdalmasan gyönyörű évet.


aláírás: az extánctanár, aki utál csalódni álmokban, világokban és főleg emberekben

Tenyereden

Egyszer, talán egy álomban, éltem egy világban. Egy hibátlan és tökéletes világban. Puha tenyereden, virágokközt, forró napsütésben, fák árnyékában. Tündérekkel táncoltam és álmokat szövögettem. Éjjelente a Holddal beszélgettem és csillagok ezrei szerettek testvérükként. Millió és millió fa volt amerre csak a szem ellátott. Hatalmas lombkoronáik mind-mind tele éneklő madarakkal és vörös meg sárga levelekkel. Mindig ősz volt. De nem akaármilyen ám! Gyönyörű ezer meg ezer színben pompázó ősz. Néha a fácskáim meséltek nekem másik világokról, tökéletlenekről. Azok nem hasonlítottak az enyémre. Ott van árnyék, mindent elsöprő vihar, fekete felhő és szomorúság. Azt mondják az a világ is szép, csak ott a szépséget kevesebben veszik észre. Ott az embereket más dolgok foglalkoztatják. A tündérek is félnek, halkabban mesélnek s csak ha igazán akarod, akkor hallod meg. Az emberek elvesztették hitüket a hit erejében. A csillagokat pedig csak apró fényes pontoknak látják. A Holdat pedig észre sem veszik. Abban a világban, amiről az én drága fácskáim beszéltek nekem, az embereket nem éltetik álmok. És csak egy dologért küzdenek igazán, a pénzért. Nem tudom mi lehet az, de biztosan valami nagyon fontos dolog. Azt mondják, minél több van belőle, annál jobb. Hmm… Nekem itt nincs pénzem, mégis igazán boldog vagyok. Bár az is igaz, ez egy másik világ.




A fácskáim azt is elmondták, hogy ott az állatok is félnek, a madarak csak éjjel énekelnek, mert nappal az emberek akkora ricsajt csapnak, hogy gyönyörű énekük belefullad a városok zajába. Mint később megtudtam a városok betontengerek, ahogy a fácskáim fogalmaztak, és csak kevés fa nő arrafelé. Ezeknek a betontengereknek olyan nagy a fényük, hogy elnyomják a csillagok ragyogását. Én kíváncsi voltam erre a világra, s Te most puha tenyeredről idehelyeztél, ebbe a fura világba. Itt kell élnem, míg meg nem értem, hogy ebben a világban a Fák miért csak fák…

"kiscsillag(od)"

Egy kis varázs után kutattam
kellettek azok a csodák…
álomba bújtam és elindultam.
nem mentem messzire
csak ide a tetőre
a lenti világ tetejére
felhők után kutattam
és közben elvesztem egy gondolatban…
messzire vitt az a fránya
nem bántam…
mert újabb csodákat láttam
megmártóztam egy álomtóban
pillangókkal repültem:
virágról fára…
fáról virágra…
onnan pedig egy újabb világba.
Aztán vihar támadt egyszeriben
hirtelen
de kedvemet ez sem szegte,
mert magam voltam ezernyi villám.
Nem pusztítottam csak gyönyörködtettem.
Eszterek égboltján fel-felvillantam,
talán egy aprócska vidámságot is okoztam
Aztán jött egy újabb nap
és én maga voltam a Nap.
Kerteket és utcákat
na meg szíveket is beragyogtam
titokban még szeretetet is loptam
beléjük
és vittem egy zsáknyi békét,
meg egy adag álmot
mert álmok kellenek!
Mindenkinek!



Estére csillaggá váltam.
Nem naggyá,
csak amolyan “kiscsillaggá”.
hátha valaki belémszeret…
Vagy…
talán már belém is szeretett
talán még lánykoromban
talán már akkor is csillag voltam…
egészen aprócska ugyan
de teljes szívvel ragyogtam…
talán már akkor is…
Neked…

Ezerarcú királylányom


Élt bennem már annyi minden, hát most eljött ő is. Az ezerarcú királylányom. Mikor először találkoztunk, még nagyon kicsi voltam és nem is tudtam kit látok magam előtt. Nem köszöntöttem kellő tisztelettel. De ő nem haragudott meg rám, mert most újra itt van és idebenn építi kristálypalotáját. Éjszakánként millió álmot szór elém, nappal pedig vigyáz, behogy elfelejtsem a legfontosabbat: Én, én vagyok, és ez ellen nem tehet senki semmit. Maradok.
Ma éjjel leültem mellé, arra a padra az alá a fa alá és hallgattam, ahogy mesél nekem... Rólam. Azt mondta, hogy jól teszem, hogy a szívemet követem és nem hagyom, hogy kifordítsanak, hogy mássá tegyenek. Változom. Amikor én úgy akarom és arra, amerre én jónak látom. De más miatt nem. Mert van egy ember, aki elfogad, pont ilyennek amilyen vagyok. Nekem ez elég.
Ma éjjel én rájöttem, hogy az ezerarcú királylány valójában én magam vagyok és azt a másik részemet, melyben természetes módon ott él a másoknak való megfelelési vágy, tanítom. Tulajdonképpen lemondatom. Lemondatom arról amiért küzd. Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó dolog. Lehet, hogy abba kéne hagynom és követnem azt a másikat. Hiszen olyan sokáig azt tettem. Talán az volt a jó. Vagy ha nem is jó, de minden bizonnyal egyszerűbb volt, mint kiállni azért, amit megváltoztathatatlannak tartok: magamért. Na de álljon meg a menet! Én mindig a helyes utat akartam választani. Most merre menjek? Nem látom az utak végét... De igen. Valójában tudom, melyik az erősebb: a szívem. Csak az agyam sokszor eljátsza a határozott, erős vezér szerepét és olyankor a félénk, pici szívem visszahúzódik és én a rossz irány felé emelem tekintetem.



Ez a baj. Az, hogy belém nevelték, hogy az észre kell hallgatni. Még akkor is, amikor nem akarok...És ezért dúlnak bennem eget, földet rengető harcok. Mert a kettő együtt valahogy nyughatatlan. Az egyik mindig felül akar kerekedni a másikon. Nem értenek egyet, teljesen ellentétesek. És én? Én vagyok a csatatér. Ráadásul kettejük harca nem csak idebben okoz fájdalmat, hanem odakinn is csattannak néha pofonok. Pedig ha tudnák, hogy én nem tehetek semmiről... Két vezérem van és mindkettő legyőzhetetlen. Mindkettőben ott él a győzni akarás és az uralni vágyás.
Tehát ez az éjjel is tanulságos volt. Megtanította velem, hogy az eszem és a szívem csatatereként élek jelenemben és tennem kell annak érdekében, hogy változzon a helyzet. Állást kell foglalnom valamelyikük oldalán, nem maradhatok pártatlan. Nem nézhetem végig, ahogy ölik egymást. El kell döntenem: értelem vagy érzelem.
Addig pedig maradnak a csatákból előtörő világok, álmok, erdő melletti patakok, a nagy ablakok, tündérek és királylányok. Maradnak a lelkemben gyökerező hatalmas fák, lombkoronával vagy lombkorona nélkül, a táncolni vágyó álombuborékok és a milliónyi színben tündöklő fellegek... Ők talán majd segítenek: eldönteni, hogy merre menjek...