2008. augusztus 7., csütörtök

Most akkor mit is kéne mondanom?

Egy osztálytársnőm msn-kiírása indított el bennem vmit.... egészen pontosan rengeteg kérdést, a kérdésekre meg válaszokat... is... néhányra meg válaszokat, na azt nem.
Szóval: "Bennem miért nincs meg a tehetség, hogy könnyedén csevegjek olyanokkal akiket nem ismerek?"
Azért írok most erről, mert ez a kérdés engem is gyakran foglalkoztat. Néha adok válazt magamank, néha meg nem és csak újabb, megválaszolatlan kérdések keletkezenk bennem.
Nos, igen. Képtelen vagyok beszélgetni az emberekkel egy olyan társaságban, ahol a jelenlévők nagy részét akkor látom életemben másodszor. Ezen a téren tökéletes ellentétem az én Kékszeműm. Na ő az, aki bárkivel és bármiről képes beszélgetni alakoskodás és színjáték nélkül. Mindig azt mondja ami télleg belőle jön és nem azt, amit az a másik ember hallani akar. Baromira felnézek rá és mint vmi mestertől, próbálok tanulni tőle... nem nagy sikerrel.
Megmondom őszintén néha még a szokásosnál is jobban zavar, hogy ilyen vagyok. Amikor látom az emberek tekintetében, hogy teljesen hülyének néznek és már öt perce azon gondolkodnak, hogy ez a csaj fél órája csak ül itt bambán, néz ki a fejéből és... egyszerűen nem mond semmit... és azt a semmit is csak nagyon halkan, hogy mindneki azt halljon ki belőle, amit akar.
Nyunnyó vagyok? Lehet.
Félek? Az is lehet.
Azt hiszem tudnom kell, hogy hogy is állhatok hozzá ahhoz az emberhez, aki ott ül, velem egy asztalnál... Tudnom kell, hogy mi az amiről beszélhetek vele és mi az amiről nem. Mi az amit mondhatok és kérdezhetek tőle és hogy ő mit fog mondani és kérdezni tőlem. De ilyet nem lehet... Nem láthatom előre a jövőt és nem készülhetek fel rá... baromság... jó nagy...
Újabb elmélet: talán attól félek, hogy a világ meg azok az emberek akikkel aktuálisan beszélgetnem kéne, majd nem értik meg a mondandómat.... azt hiszik, hogy igen, de valójában nem is...
Mi van akkor ha valójában nem is akarok mondani semmit? Csak ülni szeretnék és hallgatni. Mi van akkor, ha csak beképzelem az egészet és valójában nem is kéne semmit sem mondanom és valójában k...ra senki, de télleg senki nem kíváncsi rám és a mondandómra? Mi van akkor, ha tulajdonképpen észre sem vennék, ha nem lennék ott és az sem zavarja őket különösebben, hogy ott vagyok és csudás nagy hallgatások közepette néha mosolygok, de igazából valahol egészen máshol járok? Na? Akkor mi van? Mert azt hiszem ennek néha még örülnék is!
Amitől meg aztán télleg a plafonra tudok mászni és vakolatot kaparok: "Mondj valamit! Mindegy, hogy mit, csak mesélj valamit!" meg a: "Te miért nem mondasz vmit? Mindig ilyen csendes vagy?"Ha teljesen mindegy neki h mit mondok akkor mért nem mindegy neki az is, ha nem mondok semmit? A másiknak meg ezt válaszolom: Nem, nem vagyok mindig ilyen, igenis akad amikor szófosásom van. Na és ezt most elhiszed? Nem mi? Nalátod...
Meg az is lehet, hogy túl beszari vagyok és egyszerűen csak meg kéne tennem. Odaállni valaki elé és elmondani ami éppen foglalkoztat. Kéne egy nagy adak bátorság és talpraesettség...
Ha valaki esetleg.... extra adagot kérnék... ja! és nagyon megköszönném!

Nincsenek megjegyzések: