Egyszer, talán egy álomban, éltem egy világban. Egy hibátlan és tökéletes világban. Puha tenyereden, virágokközt, forró napsütésben, fák árnyékában. Tündérekkel táncoltam és álmokat szövögettem. Éjjelente a Holddal beszélgettem és csillagok ezrei szerettek testvérükként. Millió és millió fa volt amerre csak a szem ellátott. Hatalmas lombkoronáik mind-mind tele éneklő madarakkal és vörös meg sárga levelekkel. Mindig ősz volt. De nem akaármilyen ám! Gyönyörű ezer meg ezer színben pompázó ősz. Néha a fácskáim meséltek nekem másik világokról, tökéletlenekről. Azok nem hasonlítottak az enyémre. Ott van árnyék, mindent elsöprő vihar, fekete felhő és szomorúság. Azt mondják az a világ is szép, csak ott a szépséget kevesebben veszik észre. Ott az embereket más dolgok foglalkoztatják. A tündérek is félnek, halkabban mesélnek s csak ha igazán akarod, akkor hallod meg. Az emberek elvesztették hitüket a hit erejében. A csillagokat pedig csak apró fényes pontoknak látják. A Holdat pedig észre sem veszik. Abban a világban, amiről az én drága fácskáim beszéltek nekem, az embereket nem éltetik álmok. És csak egy dologért küzdenek igazán, a pénzért. Nem tudom mi lehet az, de biztosan valami nagyon fontos dolog. Azt mondják, minél több van belőle, annál jobb. Hmm… Nekem itt nincs pénzem, mégis igazán boldog vagyok. Bár az is igaz, ez egy másik világ.
A fácskáim azt is elmondták, hogy ott az állatok is félnek, a madarak csak éjjel énekelnek, mert nappal az emberek akkora ricsajt csapnak, hogy gyönyörű énekük belefullad a városok zajába. Mint később megtudtam a városok betontengerek, ahogy a fácskáim fogalmaztak, és csak kevés fa nő arrafelé. Ezeknek a betontengereknek olyan nagy a fényük, hogy elnyomják a csillagok ragyogását. Én kíváncsi voltam erre a világra, s Te most puha tenyeredről idehelyeztél, ebbe a fura világba. Itt kell élnem, míg meg nem értem, hogy ebben a világban a Fák miért csak fák…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése