A szobában nincsenek színek és nincsenek hangok. Csak én vagyok a kettő között. A kettő én között. Fáj a fejem. Ritkán vannak jelen egyszerre.
A hátunk mögül kattanás hallatszik és szemben a falon elindul a kisfilm.
Először a világmegváltóé a terep. Mindent kisírhat magából, mindent belesikolthat a világba és mindent elhihet. Elmondja mi lenne a megoldás a problémákra és mit kellene tenni meg hogy hogyan. Mindent most akar.
Amikor a filmnek vége, kiábrándul. Úgy, mint mindig is szokott, pontosan ugyanolyan fájdalmas a csalódás, az észhez térés pillanata, mint ez előtt ezerszer. Mégis mindig ugyanolyan nagy hévvel éli bele magát abba, hogy világot váltson...
Megreped a szív...
És most jön a másik. Az, amelyik pontosan tudja, hogy mit lehet megtenni és mit nem. A realitások talaján szilárdan áll és nem röpköd el újra meg újra. Nem bízik meg mindenkiben és nem hisz a jó végső győzelmében. Csak az van amit lát és természetesen minden úgy van jól, ahogyan éppen van, még akkor is ha semmi sincs rendben. Mert mindennek oka van. És kérem szépen világot váltani nem lehet! Kész, ennyi nincs tovább. Nincsenek ha-k! Válthatunk országot, válthatunk pizsamát és válthatunk trendet.... de világot nem!
De a film végén ő is sír... mert az út vége fekete...
És most itt ülök a kettő között és egyikük sem erősebb és nem is harcolnak egymással. Csak vannak. Hol az egyik rendezkedik be a kis lakásba valahol a szívem tájékán, hol a másik... És nem én választom meg, én mindkettőt egyformán szeretem, mert tudom, hogy mindkettőnek igaza van. Tudom!!!
...és én vagyok a játszótér, ahol a Kettő játszik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése