2008. szeptember 18., csütörtök

a kettő

Amikor kinyitom az ajtót, homlokon rúg a doh-szag. Mély levegőt veszek, szeretem. Mintha a múltat szippantanám magamba az illattal.
A szobában nincsenek színek és nincsenek hangok. Csak én vagyok a kettő között. A kettő én között. Fáj a fejem. Ritkán vannak jelen egyszerre.
A hátunk mögül kattanás hallatszik és szemben a falon elindul a kisfilm.
Először a világmegváltóé a terep. Mindent kisírhat magából, mindent belesikolthat a világba és mindent elhihet. Elmondja mi lenne a megoldás a problémákra és mit kellene tenni meg hogy hogyan. Mindent most akar.
Amikor a filmnek vége, kiábrándul. Úgy, mint mindig is szokott, pontosan ugyanolyan fájdalmas a csalódás, az észhez térés pillanata, mint ez előtt ezerszer. Mégis mindig ugyanolyan nagy hévvel éli bele magát abba, hogy világot váltson...
Megreped a szív...
És most jön a másik. Az, amelyik pontosan tudja, hogy mit lehet megtenni és mit nem. A realitások talaján szilárdan áll és nem röpköd el újra meg újra. Nem bízik meg mindenkiben és nem hisz a jó végső győzelmében. Csak az van amit lát és természetesen minden úgy van jól, ahogyan éppen van, még akkor is ha semmi sincs rendben. Mert mindennek oka van. És kérem szépen világot váltani nem lehet! Kész, ennyi nincs tovább. Nincsenek ha-k! Válthatunk országot, válthatunk pizsamát és válthatunk trendet.... de világot nem!
De a film végén ő is sír... mert az út vége fekete...
És most itt ülök a kettő között és egyikük sem erősebb és nem is harcolnak egymással. Csak vannak. Hol az egyik rendezkedik be a kis lakásba valahol a szívem tájékán, hol a másik... És nem én választom meg, én mindkettőt egyformán szeretem, mert tudom, hogy mindkettőnek igaza van. Tudom!!!



...és én vagyok a játszótér, ahol a Kettő játszik...

2008. szeptember 16., kedd

Körömre fát

...minden ősszel a körhintán
utazik az ezerarcú királylány
és kávébarnán füstölnek a hajnalok
éjjel pedig:
kendőinkkel táncolnak az angyalok...

idelenn idegen vagyok
arany sugarak közé akarok
menni el messzire
szállni a nyári véggel:
a világ összes barna-bársony őszeibe...

holnap a körmömre fát lakkozok
és aranybarna tengerben utazhatok
az életnek szembe
és félig háttal a világnak:
szállhat füst a szájból a világba bele...      

és a holnap is ilyen

ma már neonszín felhőt eregetek
ma már bioszoláriumba mehetek
ma már vega kaját emészthetek
ma már norbi fitneszt nézhetek

ma már szeretet helyett gyűlöletet
ma már szerelem helyett szexpartnereket
ma már interneten keresztül is megvehetek
ma már akár a tévéből is rendelhetek

ma már menő a divatmánia
ma már tombolhat a márkamánia
ma már nyerő a csontvázmánia
ma már nincs más csak a pénz imádata

2008. szeptember 9., kedd

Mást és máshogyan

Hát ez első nekifutásra nem sikerült túl jóra. Máshogy viszont nem lehet. Bánom, hogy csak most jöttem rá, meg azt is hogy egyáltalán rájöttem, mert most minden kezd eltávolodni. Minden ami eddig a legközelebbi volt most egyre csak távolodik. Megrémiszt és nyugtalanít. Vajon mi miatt van, hogy semmi sincs már köztünk úgy ahogy eddig, volt? Hogy lehet, hogy ennyire nem érdekel az, hogy milyen a viszonyom veletek?
Az én mesém másról szól mint a tiétek... ez baj? Nem hiszem. Mégis érezni lehet, tapintható mindenütt ahol mi vagyunk, hogy az a valami megszűnni látszik. Eltűnik.
Nem arról van szó, hogy ki a jó és ki a rossz, hanem egyszerűen csak arról, hogy ki mit lát meg, ki mit vesz észre és hogy ki mit szeret. És mi nem szeretjük ugyanazt és nem vesszük észre ugyanazt és nem látjuk meg ugyanazt.
Nem értem. Azt hiszem csalódtam. És erről senki sem tehet... talán csak én... mert én midig mindent máshogyan akarok...

2008. szeptember 8., hétfő

Ablak

Az egésznek kicsinek kell lennie, hatalmas ablakokkal. Az ablak alá meg az ágy. Mindegy hogy hogyan, de az álmoknak kell egy ablak. Tudnom kell, hogy az idebneten túl, ott van az odakint. El lehet szökni, vagy csak ülni és várni, hagyni, hogy az érzés szökjön, bújjon el, mert van amit csak megölnél. Nem engednéd tovább. Olyankor lehet ugorni. És mászni is vagy repülni. Érezni kell, hogy szabadnak lehet lenni.
Kell a polc és kell rá sok könyv... meg a mécses és a gyertya és minden ami csak egy kicsit is jelent számomra valamit.
Kellenek a képek és a párnák. A párnákkal lehet csatába menni, védekezni és támadni. És az álmoknak is jól jönnek, ha váratlanul akarnak rámzúdulni. A párnába lehet sírni, vagy csak beletemetni: arcot és sírást vagy a dühtől felszínre törő sikolyt.
Kellenek a fák, mert azokra lehet mászni, felkapaszkodni ha elönt a bánat és kellenek a tündérek, mert hozzájuk lehet fordulni. Amikor már nincs más kiút csak a panaszkodás. Amikor az ember fogja és a szívét a padlóra kiborítja. Meg akkor is kellenek, ha túl boldog vagyok és ezt nem lehet elmondani senkinek, mert nem érti meg.
És kell még a zene. Énekelni, táncolni, dúdolni, bánatba mártózni és gondolkodni. Nevetni és aludni. Ébredni és utazni, szerelmesnek lenni és világot megváltani. A zene mindenre kell.
De a legfontosabb... az ablak. Az ablak legyen mindig az első. Mert a lelkemen túl, a belső világ megismerése mellett a világra is nyitni kell. Mert az ablakból lehet ugorni, mászni fel és le... de az ablakból lehet repülni és szabadnak lenni is.
Még akkor is ha sohasem leszel az, még akkor is tudnod kell, hogy bármikor lehet szabadnak lenned!

2008. szeptember 5., péntek

Emléknek... Lajos atyának

A lustaságtól most bűntudatom van. És könny szökik a szemembe... Istenem! ha tudtam volna... nem alszom délig, hanem elmegyek a gólyatábori misére.
Miért? Olyan jó ember volt. Megszerettem. Ahogy a misét kezdte... mindig mosolygott, testvérként bánt velünk. Nem prédikált, nem leszidott szavaival, hanem lelket öntött belénk, hogy legyen erőnk, mert Isten szeret bennünket és segít. Aztán a mise végén... amikor köszöntötte a névnaposokat és a születésnaposokat. Mindig felolvasta a naptárból az épp aktuális ünneplők neveit. És akkor is mosolygott...
Azt hiszem ő is segítségemre volt abban, hogy közelebb kerüljek hozzád, Istenem. Ha most ott van melletted, megtennéd kérlek, hogy megmondod neki, megszerettem?
köszönettel: egy lány a pénteki misékről

2008. szeptember 4., csütörtök

Gondolok valamire

húr pattan
árnyék reccsen
faág roppan
zenélnek angyalok a sarokban
fekete szél száguld párkányokon
álmok fagynak
szemek forognak
megőrülünk
s köröttünk
zenélnek angyalok a kapualjban
könny koppan
víz freccsen
lepel száll el a szélben
három csillag a zsebben
tündérem ül tenyeremen
fám ásít mellettem
zenél a világ
köröttünk zenél minden
zenélek én is
billentyűk halk zaja
száll tova
morajlik az óceán
egy sötét éjszakán
érzelmek
érzések
kedvek
kedvesek
gondolom gondolod
hogy mindannyian gondolunk
mindig valamire...

Rosszul van




Vonaglanak a szavak, képek nyitnak ajtót a fejemben. Érthetetlen, hogy van még mit leírni. De nem a világot. Mindig csak magamról, magamnak magamat. Hogy épp mi jött és mi ment. Mikor mi szűnt meg és fájt. Sokáig vagy csak ideig. Óráig.
Hogy mennyi kérdés lett újra és mennyi válasz veszett el. Hogy ki bántott engem és hogy megint téged bántottalak. Vagy mindenkit. Vagy senkit, mert nem is vették észre.
Sírtam már megint és sírok megint. Aztán mindenkitől mosolyt várok, hogy minden rendben van. Nincs. Van ami nincs. És mégis. Mi mindig mindent elfogadunk. Sosem lázadunk. Nem, nem lázadunk úgy igazán. Csak titokban és csak barátoknak meg testvéreknek. De nekik mégis mindig elmondjuk, hogy mit kéne tenni. Hogy mi hogyan gondoljuk és akarjuk, hogy történjen már valami. De tenni nem teszünk soha semmit. Mindenki azt mondja: kevés ő egyedül ehhez. Csak a szándék van meg, de tenni nem merünk.
Belemerülsz, belemerül és néha én is belemerülök nyakig abba az érzésbe, hogy rendben van minden és majd szépen csendben meghalunk. Meghalunk?
Szégyen.
Az amivé váltunk. Igen, amivé és nem akivé. Ez nem emberi. Vagy én tévedek és ez a valóság nem pedig az, ami volt és aminek lennie kéne? Könnyekkel és sóhajokkal nem fogjuk megváltani a világot. És imával sem. Tettek kellenek és mondatok, melyek arcon csapnak és fájnak. Neked, neki, nekik, mindenkinek. De még mindig félünk. Valamitől még mindig félünk. Nem teszünk semmit.
Mi tart vissza? Talán mi is hisszük, hogy ez a lehető legjobb világok legjobbika? Van, hogy már nem is kérdezünk, csak egykedvűen... vagyunk. Létezünk. Létezünk?
Ki mondja meg, hogy mi a valóság és mi csupán illúzió. Mitől függ, hogy mi a jó és mit kell tennem, mi az amit még lehet és mi az amit már nem?
Sóhajok és könnyek. Szabad sírni, ha kell? Vagy elitélnek: túl érzelmes, ez így nem mehet tovább. Forog a gépezet és minden szennyért, bizony mi vagyunk a felelősek. Nem kell beismerni, lehet mindenfélével takarózni. Ez akkor is így van.
Kik vagyunk mi, hogy mások felett döntünk, hogy megszabjuk kinek mit lehet és hogyan.
Most még vannak pohár vizek. Tiszták. Aztán már csak pohár vizek lesznek, azok mindig lesznek, hisszük. De tiszták? Bár nekünk már mindegy, úgyis mindent benyelünk.
Ez még nem is lenne baj, de hogy még élvezzük is?
Szánalom.
És az is szánalmas, hogy hagyom hogy ez itt most megszülessen. Semmi értelme. Mert én sem lépek, te sem lépsz, ők sem lépnek és senki sem lép. És közben mindenki csak megy. De hova? Mi a cél? Miért? Mit miért? És minek van értelme? A sárga kabátnak van? Annak, hogy lélegzünk és eszünk, annak van? Annak, hogy mások éheznek és szomjan halnak annak van? Vajon ez hányadik a sorban? Meddig hisszük még, hogy van mégegy esély? Hogy lehet ez még jobb?
A szó elszáll. Tehát nincs értelme? Hányszor hisszük még el, hogy boldognak kell lennünk és minden a legnagyobb rendben van? Csak az marad meg amit megtartunk, de mi mindent pusztítunk. Nem kell hát félnünk, hogy bármi is a nyakunkon marad.

...én még gyerekeket akarok és azt akarom, hogy lássanak még végtelen zöld mezőt és fákat, erdőket, madarakat és friss levegőt lélegezzenek. Azt akarom, hogy mesterségesen előállított táplálék helyett almát egyenek a kerti fáról. És azt akarom, hogy lássanak még naplementét és csillagos eget, meg a Holdat. Hogy úszhassanak a tengerben és hogy az tiszta legyen. És tudod mit? Még azt is akarom, hogy abban a tengerben élő, egészséges állatok legyenek és zöld növények. És nem akarok olajfoltot. Sem betont, sem lakótelepeket és mesterséges aromákat meg színező anyagokat sem akarok. És én még mindig azt akarom, hogy legyen egy kutyám, akit nem nyúz meg pusztán kedvtelésből senki sem és mérget sem ad neki, hogy lássa attól vajon hogyan viselkedik...
És tudod mi az amit ezen a világon mindennél jobban akarok? Utazni. Az időben... és ősembernek lenni! Értelmes, tiszta szavak nélkül hangokat énekelni dobszóra a tűz mellett a társaimmal egy barlangban. És együtt élni békében... fákkal, virágokkal, madarakkal, állatokkal és magammal... Békében! Érted? Tudod még mi az? Dehogyis! Csak szépen hangzik...
És a szeretet? Az hogy hangzik? Hiszen már érezni sem tudunk. Vagy ha igen, akkor megijedünk tőle. Ilyet nem szabad. Gondolkodni sem. Nem, nem azért mert fáj. Azért mert nem hasznos. Mindent megmondanak úgyis. És különben is aki gondolkodik az előbb utóbb ellenség lesz. És vajon mi történik az ellenséggel? Hmm... gondolj csak a háborúkra. Na? Megvan?
Hát jó nekünk az, hogy még a csillagokat is megveszik a fejünk felől? De kérdem én, vajon kitől? Nem hiszem, hogy Isten a csillagokkal bizniszelne...
Már tudjuk, hogy mit akarunk... már csak tenni kéne...



2008. szeptember 3., szerda

Párbeszéd

-szép képek... és miért pont ezek?
-van egy millió... mindet imádom, legszívesebben mindet kiragasztanám a falakra... de nem lehet. Azért ez a kettő, majd egyébként bővülni fog még, mert ez akadt a kezembe... az egyik abszolút vidám a másik meg édesen szomorú és egy kicsit durcás is... én is gyakran vagyok durcás...
-miért szoktál durcás lenni?
-mert újra meg újra meg akarom váltani a világot... és ez eddig még sohasem sikerült... és azért is, mert vannak akik bántják a fáimat. Meg azért is mert.... nagyon sok indokot fel tudnék sorolni... inkább nem is folytatom...
-apropó fák... fák itt most nincsenek? Hogyhogy nincs a képek között egy sem?
-nem, nincs kép, de tévedés, hogy nincsenek itt most fák. Ahol én vagyok ott mindig vannak fák és mindig aranyos barnában pompáznak és a szél az ágaikat simogatja... hideg szél, az a nyár végi hűvös ami reggel arcon csap. És én ott vagyok... a lombkorona alatt... énekelek meg táncolok is és a lelkem madara ott ül az egyik ágon... csendben figyel...
-ez igazán érdekes...
-nem, ez valójában egyáltalán nem érdekes...


2008. szeptember 1., hétfő

Mégegyszer... utoljára

Elkezdődött... és holnap megint sétálok majd a parton és megint füstös és hűvös lesz körülöttem minden... És miközben majd fáimat nézem arra gondolok majd, hogy mégis ki kellett volna nyitnom és akkor nem lenne odabenn az a bizonytalanság: tudom, nem tudom??? nem tudom, hogy tudom-e...
Egyszerre várom és félek tőle. Ez lesz majd az utolsó és most télleg nagyon jónak kell majd lennem. Már tudom, hogy mit akarok és tudom mit kell hozzá tennem... már csak erő kell, akarat meg kitartás. Várom. Félek... de várom.
Tudom, hogy majd megint táncolni fognak a fények a Dunán és majd megint nem fog tetszeni valami... aztán lehet, hogy elmondom, meg az is lehet, hogy nem.
Rajzolok majd sok szívet mindenkinek és fákat is rajzolok meg világokat. Megint lesznek akik majd megértik és lesznek akik csak nézik majd, mert ők majd nem értik.
Lesznek szavak amik nekem fájnak majd és lesznek amik neked, neki vagy mindenkinek. Mert most majd mindent elmondok és nem harcolok. Holnaptól semmit sem akarok... csak mindent elmondok. Csak kimondom... ennyi.
Várom, hogy elkezdődjön ez az utolsó és hogy majd vége legyen. Tudom, hogy nehéz lesz, de tudom, hogy megcsinálom, mert tudom, tudnom kell majd mindig, hogy bármire képes vagyok.
Lesz amit majd újra akarok kezdeni, de nem lehet. Van amit csak egyszer lehet. És lesz amit majd újra kéne kezdeni, de nem fogom, mert akkor majd lusta leszek, azután meg dühös. Magamra...
Nem hittem volna, de megszerettem... és várom a végét, hogy utána majd visszasírjam...



Elkezdtem újra... most utoljára... ugyanúgy...