A hajnal mindig ugyanaz. Mocorgás, csukott szemmel mindent látás. A reggel mindig más csak az ugyanott az egyforma benne. A meddig néha változik. De ami utána van, az mindig attól függ, hogy mire találták ki nekem azt a napot. Az aktuális mában változhat, hogy mit olvasok, mit írok és hogy fázok-e vagy melegem van. Ugyanúgy van reggeli kávé, ahogy reggeli cigi is meg a ködös, kétházközti Bazilika. A buszmeg. meg néha szeles néha meg száraz a cseppek között.
Egy óra arra elég, hogy kitaláld, hogy elindulsz. De csak azt, hogy menni akarsz. Arra nem, hogy azt is kitaláld, hogy hova és hogy hogyan. Máskor meg arra, hogy lassan hazaérj, de lehet, hogy ahhoz egy kicsit sok. Bár nem mindegy, hogy honnan kell hazaérni.
Egyszer nekem azt mondták, hogy egy nap alatt nem lehet megváltani a világot. Én ezen nevettem, aztán meg azt kérdeztem: Miért? Két nap alatt talán igen? A választ nem hittem el, de még most is remélem, hogy igaz. De csak remélem. Mert már annyi mindenben hittem. Valahogy sosem jött be, mindig volt valami, ami nem tetszést váltott ki belőlem.
Vannak segítőkész emberek, olyanok, akik megmondják, hogy hol kell leszállni az ingyen teszkós buszról, ha a vasútállomásra akarsz menni. Őket szeretem és nem értem egyszerre.
Néha olyan nehéz valamit is mondani vagy tenni. Pedig nagyon jól tudod, hogy mit kéne tenni vagy mondani, de nem teszed meg és nem mondod ki. Miért? Én azért, mert nem vagyok benne biztos, hogy a gondolat, ami odabenn van, szavakba öntve is ugyanazt jelentené-e, mint amit gondolat formájában. Vagy azért mert félek, hogy rossz a gondolat. Mármint nem helyes. Vagy azt hiszem, hogy teljesen lényegtelen.
A zene mindenkié. Amit én hallgatok, azt Győzike is hallgathatja, még akkor is ha esküszik a roma muzsikára. A zenét télleg nem kéne elvenni senkitől. Nem attól függ a zene milyensége, hogy ki hallgatja. Olyan nincs, hogy én zeném, meg te zenéd. Olyan van, hogy zene, ami mindenkié.
Ha valamit nem szabad megtenni az nem azt jelenti, hogy azt nem teszik meg. Megteszik.
A szombat nekem szent és utálom ha beleszólnak, hogy milyennek kéne lenni egy szombatnak. A szombatnak nem szabad, hogy köze legyen bármi olyanhoz amit nem szeretek. Szombaton ami van azt mind szeretni akarom. A kényszer meg a nem akarom az mind vasárnapra való. Ez talán még akkorról maradt meg bennem, amikor még (anyu és a pap szerint) kötelező volt misére járni utána megebédelni és tanulni. Szombaton nem volt mise és tanulás sem. Olyankor volt a semmittevés meg apuval filmnézés, amin ő mindig elaludt. Vasárnaponként, amikor úgy tettem mintha tanulnék, mindig arra gondoltam, hogy vajon ha Isten mindenütt ott van, akkor mi miért csak a templomban foglalkozunk vele. Csak a vasárnapokon él az embereknek Isten. A hétköznapokba nem fér bele... Nem jól van.
Ott tettek tönkre bennem mindent amikor kijelentette az egyik vasárnapi mise után a pap, hogy kiskönyv kötelező és bele a pecsét annak jár aki itt van a misén, ha nincs pecsét akkor minden veszett. Ha áldozó akarsz lenni akkor márpedig kötelező bebizonyítanod, hogy voltál minden kötelező misén. Két mondatban ennyiszer leírni, hogy kötelező... Pedig így van. És ezzel a kiábrándulás is együtt járt... Meg volt szabva, hogy nekem, kislánynak hova kell ülnöm és hogyan kell elképzelnem a Jóistent. Hát így történt, hogy miután elsőáldozó lettem nem mentem többet misére... és gyónni sem, mert addigra mire lehetett már az is elvesztette az értékét számomra. Így fosztottak meg attól, ami egy ember életében az egyik legfontosabb helyet kell, hogy elfoglalja: a hittől.
Kiábrándulás, csalódás, veszteség. Sokáig lázadtam. A templomba járó nagyim ellen is és minden ellen, aminek egy kicsit is volt köze Istenhez. Ha lehet olyat, akkor abban az időszakban Isten nélkül éltem. Aztán megtaláltam egy sokkal tisztább formában az én Istenemet, mert muszáj volt rájönnöm, hogy attól, hogy küzdök ellen ő még van és ha én megtagadom is, ő akkor is velem és nem ellenem. Furcsa, hogy pont egy templomban és pont egy pap miatt vesztettem el egy időre a hitet...
Még van öt percem a magamnak adott egy órából, amit inkább nem használok ki, hanem odaadok valami másnak, mondjuk a rendrakásnak. Rá úgyis mindig csak perceket szánok... Most nem leszek önző...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése