Egy szép nap után, egy valójában nagyon is szép és kedves estén én már megint majd megfulladok a dühtől. A dühtől amit szavaimmal köptem a levegőbe.
Mit sem sejtve, nagy buzgósággal meséltem el anyámnak a napomat... Persze tudhattam volna, hogy mi fog történni, hiszen mindig ez történik, amikor valami olyasmit mesélek neki aminek én igazán és szívből örülök. Hogy miért? Mert anyám szemlélete szerint csupa haszontalan és nem "normális" dolgot mívelek. Olyat, amit a világ (szerinte) elkerekedett szemekkel néz végig, merthogy a világ, egyébként tudhatnám jól, egyátalán nem ezt várja el tőlünk... és legfőképp nem így...
Most azon gondolkodom, vajon a világ télleg ennyit foglalkozik minden emberrel? Azt hiszem arra jutottam: nem. Felállít egy sablont, ha illik rád: "király vagy öcsém", ha meg nem: különc vagy és onnantól kezdve nem nagyon érdekelsz senkit. Ha csak a többi különcöt nem... Szóval arra jutottam, hogy nem vagyok király, sem az öcséd, ellenben ezer olyan dolgot fel tudnék sorolni, amiben eltérek a tökéletes világ megszervezéséhez szükséges sablontól. Akkor ennek most végülis örülnöm kellene, vagy csatlakoznom azon embertársaink körébe akik 13 évsen gyászolják az életet, mert nem ér semmit és mindent megtennének, hogy eldobhassák maguktól? Nemtudom. (ezt a szót pedig én is utálom) És egy újabb hatalmas baromság: néha szeretem, néha meg szívből gyűlölöm. Szeretem azt aki vagyok, amikor látom ilyenségem pozitív oldalát. Amikor boldog vagyok, hogy nem az a legnagyobb problémám, hogy a Retro az most világmárka vagy sem és hogy mi az idei nyár legtrendibb színe. De utálom, amikor két percnél hosszabb konverzációra nem vagyok képes az anyámmal, anélkül, hogy veszekednénk.
És most jövök csak rá, hogy ez a szófosás sem vezetett egy picivel sem közelebb a megoldáshoz... bár most egy időre legalább belémköltözött az édes "leszarom" érzésem... és ez most jó... de tudod mit? Ezt is jól lesz@rom pompompom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése