Kuszaság idebenn...

Igazságtalanság! Az, hogy mindenkinek más jutott, és természetesen ez így nagyon jól van. Mert ugye el sem tudjuk képzelni, hogy máshogyan legyen...
Emberek a sétálóutcán. Helybéliek és turisták, fiatalok és idősek. Végig nézek rajtuk és azt látom, hogy nem látok semmit. Meg azt is, hogy valójában egyikük sem él ebben a világban. Mindegyiküknek sajátja van. Saját problémákkal, saját emlékekkel, saját barátokkal, és saját boldognak hitt pillanatokkal. És ez így van jól, természetesen, mert elhitetik velük, hogy így van jól. Amit pedig a nagy többség valósnak hisz az minden bizonnyal az is. (?)
Igazából csak saját magamnak ártok azzal, hogy várok arra a pillanatra, amikor ez a sok-sok távirányított ember észhez tér. Amikor majd mindenki gondolni fog a másikra és háború helyett kenyeret adunk a rászorulónak. Amikor rájövünk, hogy ez a drága Föld nem szeméttelep, hanem a legtökéletesebb létező világ, amit csak el tudunk képzelni és nem mástól, hanem Istentől kaptunk.
Magamnak ártok azzal is, hogy terveket szövök, vajon hogyan is tehetném személy szerint én jobbá ezt a világot, hogyan adhatnék valamit, amitől ha nem is mindenkinek, de legalább néhányaknak jobb lesz. Legalább csak egy kis időre... Még a hős halállal halni kényszerűlő világmegváltó szerepét is elvállalnám... nem, ez már beteges... és mégis. Beteges, és mégis vállalom...

Imádkozni, azt lehet... meg reménykedni is... Azt mindenkinek szabad (talán). Tulajdonképpen még tenni is, csak aztán felmerül az emberben a kérdés: észre veszi valaki, hogy valamit mondani akarok, és ha észre is veszi, akkor ugyan megérti a mondandómat? Vagy minden próbálkozás teljesen fölösleges és már eleve holtan jött világra? Ússzak továbbra is csak szépen csöndben szemben az árral? Vagy néha-néha azért sikítsak is, hátha meghallják? Ja! Hogy csak diszkréten, nehogy zavarjak... Értem... tehát teljesen értelmetlen...
És ma is világfájdalmam van, igen, már megint, ugyanúgy, ahogy tegnap is meg az előtt is... Pedig minden egyes ilyen " sírok, mert nem tudok mit tenni" akció után megfogadom, hogy nem, nem lesz több és ez volt az utolsó, és hogy most már jobb lesz, mert ez kijött belőlem... Aztán meg folytatom az egészet ott ahol abbahagytam...