A papámat akarom!!!
Nem tudom megérteni, hogy amikor van egy nap egy évben, ami direkt arra van kijelölve, hogy az ember elmenjen a temetőbe imádkozni a halott szeretteiért, akkor én egyszerűen nem is tudok rájuk gondolni. A papám minden nap velem van, minden nap gondolok rá, de azon a napon, ott a sírja mellett... olyan volt, mintha... mintha csak a sír lenne... a kereszt meg a sírkő, a nedves föld, a virágok és a mécsesek, meg a gyertyák... de a papám... a papám nem volt ott. Nem tudtam vele beszélni.
November elsején az emberek kimennek a temetőkbe rengeteg mécsessel. Természetesen ebből is versenyt csinálnak... " mert nehogy aztán a Marisnak több legyen a mécses az ura sírján, mint az enyimnek" Fontos az is, hogy mekkora az a mécses és hogy meddig fog majd égni. Jó üzlet. Nesze neked megemlékezés... Semmi értelme...
A másik, amin röhögnöm kellett: két temető meglátogatása közben családi ebéd. A nap a muzslai temetővel indult, aztán irány Kürt, majd Libád, ahol a nagyi ebéddel vár (ami csuda finom) aztán újabb két temető: egy Libádon egy meg Párkányban... És semmit nem éreztem, csak az ürességet, meg azt hogy nincs semmi értelme. Csak egy ünnep, ami megint elvesztette az igazi értelmét. Olyan nincs, hogy ekkor meg ekkor kell valakiért imádkozni és gondolni rá.
Mindent elrontunk, mindent tönkreteszünk. Mi az ezen a világon, ami még mindig arról szól amiről szólnia kell? Mindent elveszítünk. Az olyanoknak meg, akik látják hogy mi történik, marad a kiábrándulás meg a csalódás és az egyszerű napok legegyszerűbb pillanataiból csinálunk magunknak ünnepet... Mert minden más csak a pénzről meg a nagyzolásról szól...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése