Élt bennem már annyi minden, hát most eljött ő is. Az ezerarcú királylányom. Mikor először találkoztunk, még nagyon kicsi voltam és nem is tudtam kit látok magam előtt. Nem köszöntöttem kellő tisztelettel. De ő nem haragudott meg rám, mert most újra itt van és idebenn építi kristálypalotáját. Éjszakánként millió álmot szór elém, nappal pedig vigyáz, behogy elfelejtsem a legfontosabbat: Én, én vagyok, és ez ellen nem tehet senki semmit. Maradok.
Ma éjjel leültem mellé, arra a padra az alá a fa alá és hallgattam, ahogy mesél nekem... Rólam. Azt mondta, hogy jól teszem, hogy a szívemet követem és nem hagyom, hogy kifordítsanak, hogy mássá tegyenek. Változom. Amikor én úgy akarom és arra, amerre én jónak látom. De más miatt nem. Mert van egy ember, aki elfogad, pont ilyennek amilyen vagyok. Nekem ez elég.
Ma éjjel én rájöttem, hogy az ezerarcú királylány valójában én magam vagyok és azt a másik részemet, melyben természetes módon ott él a másoknak való megfelelési vágy, tanítom. Tulajdonképpen lemondatom. Lemondatom arról amiért küzd. Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó dolog. Lehet, hogy abba kéne hagynom és követnem azt a másikat. Hiszen olyan sokáig azt tettem. Talán az volt a jó. Vagy ha nem is jó, de minden bizonnyal egyszerűbb volt, mint kiállni azért, amit megváltoztathatatlannak tartok: magamért. Na de álljon meg a menet! Én mindig a helyes utat akartam választani. Most merre menjek? Nem látom az utak végét... De igen. Valójában tudom, melyik az erősebb: a szívem. Csak az agyam sokszor eljátsza a határozott, erős vezér szerepét és olyankor a félénk, pici szívem visszahúzódik és én a rossz irány felé emelem tekintetem.
Ez a baj. Az, hogy belém nevelték, hogy az észre kell hallgatni. Még akkor is, amikor nem akarok...És ezért dúlnak bennem eget, földet rengető harcok. Mert a kettő együtt valahogy nyughatatlan. Az egyik mindig felül akar kerekedni a másikon. Nem értenek egyet, teljesen ellentétesek. És én? Én vagyok a csatatér. Ráadásul kettejük harca nem csak idebben okoz fájdalmat, hanem odakinn is csattannak néha pofonok. Pedig ha tudnák, hogy én nem tehetek semmiről... Két vezérem van és mindkettő legyőzhetetlen. Mindkettőben ott él a győzni akarás és az uralni vágyás.
Tehát ez az éjjel is tanulságos volt. Megtanította velem, hogy az eszem és a szívem csatatereként élek jelenemben és tennem kell annak érdekében, hogy változzon a helyzet. Állást kell foglalnom valamelyikük oldalán, nem maradhatok pártatlan. Nem nézhetem végig, ahogy ölik egymást. El kell döntenem: értelem vagy érzelem.
Addig pedig maradnak a csatákból előtörő világok, álmok, erdő melletti patakok, a nagy ablakok, tündérek és királylányok. Maradnak a lelkemben gyökerező hatalmas fák, lombkoronával vagy lombkorona nélkül, a táncolni vágyó álombuborékok és a milliónyi színben tündöklő fellegek... Ők talán majd segítenek: eldönteni, hogy merre menjek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése