A Kérdőjel indítja nappalom. Dallamra kelek és a telefon zizegésére. Arra, hogy reggelente már sötét van. Az éjjelnek 5:45-kor zenére van vége.
Aztán minden nap mindent ugyanúgy végigcsinálok és amikor beszállok a liftbe már a táskában kotor bal kezem. Mert a táska Azóta már csak a bal vállon lóg, mert jól esik ha a jobb szabad, de mégis fogja Valaki.
A lift és benne én nagy huppanással megérkezünk a -1.-re... ami mégis a földdel van egy szintben. Valamit nagyon elnéztek.
Mire az ajtó becsapódik mögöttem és egy maroknyi hidegnél nem enged többet érezni a lépcsőháznak a reggelből, addigra már én is kifújom az elsőt. És miután jól megnéztem magamnak az éppen aktuális mát, elindulok.
Nem világot látni megyek. Csak egy országgal arrébb. Azt látom, amit minden nap. A buszból is ismerősökként kacsintanak felém a házak és a kirakatokból mosolyogva int egy-egy mű anyagba zárva a valaha szabad lélek. A tetők meg cserépszínt sóhajtanak a lilásnak tetsző, ébredő égbe.
A híd. Amióta csak itt áll, ugyanolyan. Mégis mindig mást jelent. Van amikor az egyetlen láthatót a végtelen ködben és van, amikor hátán fedezem fel a csendet. Mikor nekem már a lelkemet marcangolja a szél, ő akkor is mozdulatlanul és szilárdan áll mások által meghatározott helyén.
Vajon a híd elvágyódik innen? Lehet, hogy ő is menni akar. Lehet, hogy őt senki sem kérdezte meg soha, hogy hol szeretne lenni, hogy hová menne. Igaz, engem sem, de én akkor is elmondom, ha nem kérdeznek. Neki meg csak én vagyok. Talán csak nekem mesélhet. Meg a vén Dunának, aki már annyi mindent látott, hallott és élt meg. És mennyi mindent nyelt már le, fogadott magába hányingerrel küzdve. Vajon tőle kérdezték már, hogy meddig bírja még? Hogy mikor elég? Talán már ő is lázadna, csak még vár. Valami utolsó jelre, ami majd a harctérre küld és ott, akkor majd mindent szabad. Akár a mocskot is visszaköpheti. Megjegyezte, hogy ki szerette és ki bántotta.
De a Duna akkor is mosolyog, ha bántják, ha nem szeretik. Mosolyog, mert valamit tud, amit mi még nem. Vagy csak nem akarunk tudni. A Duna mindig mosolyog... a híd meg öleli...
Aztán minden nap mindent ugyanúgy végigcsinálok és amikor beszállok a liftbe már a táskában kotor bal kezem. Mert a táska Azóta már csak a bal vállon lóg, mert jól esik ha a jobb szabad, de mégis fogja Valaki.
A lift és benne én nagy huppanással megérkezünk a -1.-re... ami mégis a földdel van egy szintben. Valamit nagyon elnéztek.
Mire az ajtó becsapódik mögöttem és egy maroknyi hidegnél nem enged többet érezni a lépcsőháznak a reggelből, addigra már én is kifújom az elsőt. És miután jól megnéztem magamnak az éppen aktuális mát, elindulok.
Nem világot látni megyek. Csak egy országgal arrébb. Azt látom, amit minden nap. A buszból is ismerősökként kacsintanak felém a házak és a kirakatokból mosolyogva int egy-egy mű anyagba zárva a valaha szabad lélek. A tetők meg cserépszínt sóhajtanak a lilásnak tetsző, ébredő égbe.
A híd. Amióta csak itt áll, ugyanolyan. Mégis mindig mást jelent. Van amikor az egyetlen láthatót a végtelen ködben és van, amikor hátán fedezem fel a csendet. Mikor nekem már a lelkemet marcangolja a szél, ő akkor is mozdulatlanul és szilárdan áll mások által meghatározott helyén.
Vajon a híd elvágyódik innen? Lehet, hogy ő is menni akar. Lehet, hogy őt senki sem kérdezte meg soha, hogy hol szeretne lenni, hogy hová menne. Igaz, engem sem, de én akkor is elmondom, ha nem kérdeznek. Neki meg csak én vagyok. Talán csak nekem mesélhet. Meg a vén Dunának, aki már annyi mindent látott, hallott és élt meg. És mennyi mindent nyelt már le, fogadott magába hányingerrel küzdve. Vajon tőle kérdezték már, hogy meddig bírja még? Hogy mikor elég? Talán már ő is lázadna, csak még vár. Valami utolsó jelre, ami majd a harctérre küld és ott, akkor majd mindent szabad. Akár a mocskot is visszaköpheti. Megjegyezte, hogy ki szerette és ki bántotta.
De a Duna akkor is mosolyog, ha bántják, ha nem szeretik. Mosolyog, mert valamit tud, amit mi még nem. Vagy csak nem akarunk tudni. A Duna mindig mosolyog... a híd meg öleli...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése