Gyermekként megálmodtam egy életet, tizenöt évesen megvalósítottam. Aztán ezt a virágot szépen nevelgettem. Boldog voltam és elhittem, hogy megérdemlem. Szó szerint táncoltam örömömben!
Aztán jött egy mindent elpusztító penészes fuvallat. Igazán semmisnek mondható az a pusztítás, melyet eme bizonyos álmom tájékán létreművelt... Aztán természetesen továbbállt... mintha semmi sem történt volna. Csak néztem hová lett... innen... ez... meg az...hmm... nem értet(t)em.
Talpraálltam. Belémrúgtak. Leestem. Visszatápázkodtam, s talán nem is létező bűneimért mindnekitől szépen bocsánatot kértem.
Józanabbik felem, az a bizonyos Kékszeműm, már ekkor elmesélte történetem nem épp szépségesnek, ellenben egészen rondácskának, csúfnak és kiábrándítónak nevezhető végét. Hmm... most akkor jöjjön az a bizonyos közhely, mely szerint a remény hal meg utoljára.
Szóval tiszta lappal mindent újra kezdtem, de ezt akár új füzethetnek is nevezhetnénk... Igen ám, de a régit elfelejtettem elégetni... Hát tessék, megint megvert, győzött fölöttem...
Tudod mit bánok mégis? Hogy ez az álom nem halt meg még megszületése előtt. Megspóroltam volna magamnak három idegtépően és fájdalmasan gyönyörű évet.
aláírás: az extánctanár, aki utál csalódni álmokban, világokban és főleg emberekben
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése