Élet

Egy papír meg még egy... az kettő... De ne gondold, hogy te választasz... Arra kell írnod, amit eléd raknak... Abból kell kihoznod a legtöbbet, amit kapsz. Nincs piszkozat, nincs vázlat, ez élesbe megy... Nincs megállás akkor sem, ha már zsibbad a kezed... Írni kell, míg be nem telik lapod... jobb esetben...Mert az is megeshet, hogy tollad még idő előtt kifogy... Hát jól válaszd meg, hogy mit írsz le...

Mondd, te mit kezdesz a szóközzel?

Elképzeled, hogy majd milyen lesz újra,  egy évvel később.
Ugyanaz és mégis teljesen más.
Elképzeled... elképzelem... Én már annyi mindent elképzeltem. Aztán volt amit a maga valóságában láttam is. És volt amit hagytam. Elhagytam, vagy ő hagyott el engem. Mindegy... Mindegy, mert hűtlenek voltunk mindketten. Voltak idők, amikor a pokolra kívántam és közben égő szívvel mégis tovább szerettem. És volt, amikor figyelmeztetés nélkül itthagyott a fagynak és szememből ellopta a színkavalkádot. Hogy mi maradt? Vakító fehérség és sár. A sár mindig a hűtlenségből születik, a tettes fehér ruháján foltot hagy.
Volt idő, amikor csak ő szeretett én meg mással kacérkodtam. Nem tehettem róla, akkor még nem láttam. Nem ismertem semmit. Akkor még biztos voltam abban amit éreztem, láttam és hittem.
Ma már nem. Pontosan tudom, hogy nem tudok semmit. Csak érzek. És várok. Már csak néhány napot... és utána majd élek: színnel, szívvel, esővel és lélekkel.

Kérdések 2007 novemberéből

Az öröm vajon mikor szomorú? És a fehér hogyan gyászol? A nappal vajon vágyik a csillagokra? S az éjnek nem kell a ragyogó napsütés? A vágy vajon álmodik a beteljesülésről? Az álmoknak mit jelent a valóság? A van mikor nincs? És az eső szomjazott már valaha?

Nem lettünk azok, akik lehettünk volna...

Furcsa kérés: Megint, újra, elölről. Több hittel, nagyobb erővel és erősebb akarattal. Lehetetlen? Lehetetlen.

Hmm...
Ami egyszer elmúlt, kiürült, elfogyott, bár újratölthető, de a tartalom sosem lesz ugyanaz. Hasonló, az lehet, de ugyanaz... nem.
Hogy miért nem lehet minden ugyanúgy, ahogy régen volt? Mert ennek is változnia kell. Mindennek változni kell. Különben felemésztené az unalom, az egyhangúság és a változatlanság? Lehet.
Emberek vagyunk. Némelyek büszkék arra, amik, némelyek szégyellik. Vannak akik változnának és vannak akik túlságosan megszokták azt akik. Ők nem akarnak változtatni, mert szerintük minden úgy van jól, ahogy van.
Én büszke vagyok arra amit csináltam. Még akkor is ha "teremtményemet" fiatalon, igazi nagy sikerek nélkül kellett eltemetnem, mert szép volt. Igen. Szép volt. Köztetek is vannak akik büszkék rá és vannak akik bánják vagy utálják, hogy életük része volt. Kinek több, kinek kevesebb időre... Újraéleszteni azonban lehetetlenség.

Mindenki más utat választ. Mindenki más irányba indul. Van aki visz magával a múlt, helyenként penészes tortájából egy szeletet. Ők majd vigyázzák emlékét és mosolyognak a megmaradt szép pillanatokon. Mások csak a rosszat emlegetik és néha majd kacagnak egy-egy botlásomon és gúnyos hangnemben a világ tudtára adják, hogy ők bizony megmondták, előrejelezték a végét.
Ha eszembe jut egy-egy pillanat boldogan elszomorodom. Boldog vagyok, mert egy gyermeki álom vált valóra és ajándékozott meg sok szép pillanattal. Elszomorodom, mert túl szép volt ahhoz, hogy ilyen csúf vége legyen.
Elfeledni sosem fogjuk, mert volt idő mikor szombatok meghatározó része volt. Napokig sajgó izmaink jelezték: szép munka volt! 


Tudom:
Nem lettünk azok, akik lehettünk volna...

Együtt, ketten... egyet!

Rövid leszek... Csak közlöm a világgal (na jó, igazándiból csak egy nagyon pici részével), h elkészült... elindult... és nagyon csecse lett... Ketten szerkesztjük... és próbáljuk Andrisos-Enikősösre csinálni... őőő... hát... majd csak lesz valami... :D

www.erdokiralysag.blogspot.com

Emlékek és vágyak...

Nyár van. Meleg. És ennek mindneki örül. Süt a nap és attól boldogunk vagyunk... általában.
Én meg már menekülnék. Valami szomorkásabba, amitől majd boldogabb leszek. Valami nyugodt barnába, hűvösbe, színes fák hulló leveleinek záporába.
Hajnali ködre vágyom, hűvös, friss szellőre, hogy minden reggel pontban hat harminckor ridegen pofon vágjon. Hosszas hazautakra és közben szemerkélő esőre. Magamba mélyedt füstölgésekre drága Dunám partján. Őszt akarok...! És tanulni: emberekről, világokról, istenekről, művészetről, írókról és gondolkodókról.

Rajzolni is akarok már egy kicsit. Aztán meg lázadni, hangosan, hogy én a lelekemet akarom lerajzolni, nem ezt a hülye szobrot itt, amit elém raktak. Kérdezni akarok és a kérdésekre majd válaszokat is kérek. Szeretnék irodalom órákon ülni és belefeldkezni a tanár mondandójába... mert azt imádom. És bosszankodni is akarok, mert már megint valami baj van velem, meg azért is mert már megint matekot kell másolni a szünetben, pedig az órán elhatároztam, hogy megcsinálom, mert meg tudom csinálni.
Mesélni is akarok, mindenkinek, aki meghallgat. Meg olvasni néha, titokban a pad alatt. Képeket ragasztani a falra és lelket táncoltatni kéthetente a pénteki misén. Összeveszni kabócák, általad jelentéktelennek hitt életén, és eltérő életszemléleteken. Meg azon, hogy kell-e a divat és ha kell, akkor mire...
Élni akarok, úgy ahogy Ősszel szoktam, mert én akkor élek igazán... ősszel... az Ősszel...

Kuszaság idebenn...

Igazságtalanság! Az, hogy mindenkinek más jutott, és természetesen ez így nagyon jól van. Mert ugye el sem tudjuk képzelni, hogy máshogyan legyen...
Emberek a sétálóutcán. Helybéliek és turisták, fiatalok és idősek. Végig nézek rajtuk és azt látom, hogy nem látok semmit. Meg azt is, hogy valójában egyikük sem él ebben a világban. Mindegyiküknek sajátja van. Saját problémákkal, saját emlékekkel, saját barátokkal, és saját boldognak hitt pillanatokkal. És ez így van jól, természetesen, mert elhitetik velük, hogy így van jól. Amit pedig a nagy többség valósnak hisz az minden bizonnyal az is. (?)
Igazából csak saját magamnak ártok azzal, hogy várok arra a pillanatra, amikor ez a sok-sok távirányított ember észhez tér. Amikor majd mindenki gondolni fog a másikra és háború helyett kenyeret adunk a rászorulónak. Amikor rájövünk, hogy ez a drága Föld nem szeméttelep, hanem a legtökéletesebb létező világ, amit csak el tudunk képzelni és nem mástól, hanem Istentől kaptunk.
Magamnak ártok azzal is, hogy terveket szövök, vajon hogyan is tehetném személy szerint én jobbá ezt a világot, hogyan adhatnék valamit, amitől ha nem is mindenkinek, de legalább néhányaknak jobb lesz. Legalább csak egy kis időre... Még a hős halállal halni kényszerűlő világmegváltó szerepét is elvállalnám... nem, ez már beteges... és mégis. Beteges, és mégis vállalom...

Imádkozni, azt lehet... meg reménykedni is... Azt mindenkinek szabad (talán). Tulajdonképpen még tenni is, csak aztán felmerül az emberben a kérdés: észre veszi valaki, hogy valamit mondani akarok, és ha észre is veszi, akkor ugyan megérti a mondandómat? Vagy minden próbálkozás teljesen fölösleges és már eleve holtan jött világra? Ússzak továbbra is csak szépen csöndben szemben az árral? Vagy néha-néha azért sikítsak is, hátha meghallják? Ja! Hogy csak diszkréten, nehogy zavarjak... Értem... tehát teljesen értelmetlen...
És ma is világfájdalmam van, igen, már megint, ugyanúgy, ahogy tegnap is meg az előtt is... Pedig minden egyes ilyen " sírok, mert nem tudok mit tenni" akció után megfogadom, hogy nem, nem lesz több és ez volt az utolsó, és hogy most már jobb lesz, mert ez kijött belőlem... Aztán meg folytatom az egészet ott ahol abbahagytam...

Most akkor mit is kéne mondanom?

Egy osztálytársnőm msn-kiírása indított el bennem vmit.... egészen pontosan rengeteg kérdést, a kérdésekre meg válaszokat... is... néhányra meg válaszokat, na azt nem.
Szóval: "Bennem miért nincs meg a tehetség, hogy könnyedén csevegjek olyanokkal akiket nem ismerek?"
Azért írok most erről, mert ez a kérdés engem is gyakran foglalkoztat. Néha adok válazt magamank, néha meg nem és csak újabb, megválaszolatlan kérdések keletkezenk bennem.
Nos, igen. Képtelen vagyok beszélgetni az emberekkel egy olyan társaságban, ahol a jelenlévők nagy részét akkor látom életemben másodszor. Ezen a téren tökéletes ellentétem az én Kékszeműm. Na ő az, aki bárkivel és bármiről képes beszélgetni alakoskodás és színjáték nélkül. Mindig azt mondja ami télleg belőle jön és nem azt, amit az a másik ember hallani akar. Baromira felnézek rá és mint vmi mestertől, próbálok tanulni tőle... nem nagy sikerrel.
Megmondom őszintén néha még a szokásosnál is jobban zavar, hogy ilyen vagyok. Amikor látom az emberek tekintetében, hogy teljesen hülyének néznek és már öt perce azon gondolkodnak, hogy ez a csaj fél órája csak ül itt bambán, néz ki a fejéből és... egyszerűen nem mond semmit... és azt a semmit is csak nagyon halkan, hogy mindneki azt halljon ki belőle, amit akar.
Nyunnyó vagyok? Lehet.
Félek? Az is lehet.
Azt hiszem tudnom kell, hogy hogy is állhatok hozzá ahhoz az emberhez, aki ott ül, velem egy asztalnál... Tudnom kell, hogy mi az amiről beszélhetek vele és mi az amiről nem. Mi az amit mondhatok és kérdezhetek tőle és hogy ő mit fog mondani és kérdezni tőlem. De ilyet nem lehet... Nem láthatom előre a jövőt és nem készülhetek fel rá... baromság... jó nagy...
Újabb elmélet: talán attól félek, hogy a világ meg azok az emberek akikkel aktuálisan beszélgetnem kéne, majd nem értik meg a mondandómat.... azt hiszik, hogy igen, de valójában nem is...
Mi van akkor ha valójában nem is akarok mondani semmit? Csak ülni szeretnék és hallgatni. Mi van akkor, ha csak beképzelem az egészet és valójában nem is kéne semmit sem mondanom és valójában k...ra senki, de télleg senki nem kíváncsi rám és a mondandómra? Mi van akkor, ha tulajdonképpen észre sem vennék, ha nem lennék ott és az sem zavarja őket különösebben, hogy ott vagyok és csudás nagy hallgatások közepette néha mosolygok, de igazából valahol egészen máshol járok? Na? Akkor mi van? Mert azt hiszem ennek néha még örülnék is!
Amitől meg aztán télleg a plafonra tudok mászni és vakolatot kaparok: "Mondj valamit! Mindegy, hogy mit, csak mesélj valamit!" meg a: "Te miért nem mondasz vmit? Mindig ilyen csendes vagy?"Ha teljesen mindegy neki h mit mondok akkor mért nem mindegy neki az is, ha nem mondok semmit? A másiknak meg ezt válaszolom: Nem, nem vagyok mindig ilyen, igenis akad amikor szófosásom van. Na és ezt most elhiszed? Nem mi? Nalátod...
Meg az is lehet, hogy túl beszari vagyok és egyszerűen csak meg kéne tennem. Odaállni valaki elé és elmondani ami éppen foglalkoztat. Kéne egy nagy adak bátorság és talpraesettség...
Ha valaki esetleg.... extra adagot kérnék... ja! és nagyon megköszönném!

A szomjas méh (mert mértne?)

Egy szép nap után, egy valójában nagyon is szép és kedves estén én már megint majd megfulladok a dühtől. A dühtől amit szavaimmal köptem a levegőbe.
Mit sem sejtve, nagy buzgósággal meséltem el anyámnak a napomat... Persze tudhattam volna, hogy mi fog történni, hiszen mindig ez történik, amikor valami olyasmit mesélek neki aminek én igazán és szívből örülök. Hogy miért? Mert anyám szemlélete szerint csupa haszontalan és nem "normális" dolgot mívelek. Olyat, amit a világ (szerinte) elkerekedett szemekkel néz végig, merthogy a világ, egyébként tudhatnám jól, egyátalán nem ezt várja el tőlünk... és legfőképp nem így...
Most azon gondolkodom, vajon a világ télleg ennyit foglalkozik minden emberrel? Azt hiszem arra jutottam: nem. Felállít egy sablont, ha illik rád: "király vagy öcsém", ha meg nem: különc vagy és onnantól kezdve nem nagyon érdekelsz senkit. Ha csak a többi különcöt nem... Szóval arra jutottam, hogy nem vagyok király, sem az öcséd, ellenben ezer olyan dolgot fel tudnék sorolni, amiben eltérek a tökéletes világ megszervezéséhez szükséges sablontól. Akkor ennek most végülis örülnöm kellene, vagy csatlakoznom azon embertársaink körébe akik 13 évsen gyászolják az életet, mert nem ér semmit és mindent megtennének, hogy eldobhassák maguktól? Nemtudom. (ezt a szót pedig én is utálom) És egy újabb hatalmas baromság: néha szeretem, néha meg szívből gyűlölöm. Szeretem azt aki vagyok, amikor látom ilyenségem pozitív oldalát. Amikor boldog vagyok, hogy nem az a legnagyobb problémám, hogy a Retro az most világmárka vagy sem és hogy mi az idei nyár legtrendibb színe. De utálom, amikor két percnél hosszabb konverzációra nem vagyok képes az anyámmal, anélkül, hogy veszekednénk.
És most jövök csak rá, hogy ez a szófosás sem vezetett egy picivel sem közelebb a megoldáshoz... bár most egy időre legalább belémköltözött az édes "leszarom" érzésem... és ez most jó... de tudod mit? Ezt is jól lesz@rom pompompom...

Nekem a tánc... volt

Ki hitte volna, hogy egy szombat, mely pontosan ugyanúgy indult, mint az azt megelőző ezerötszáz, megváltoztat egy egész embernyi hozzáállást? Hát én aztán nem.
Gyermekként megálmodtam egy életet, tizenöt évesen megvalósítottam. Aztán ezt a virágot szépen nevelgettem. Boldog voltam és elhittem, hogy megérdemlem. Szó szerint táncoltam örömömben!
Aztán jött egy mindent elpusztító penészes fuvallat. Igazán semmisnek mondható az a pusztítás, melyet eme bizonyos álmom tájékán létreművelt... Aztán természetesen továbbállt... mintha semmi sem történt volna. Csak néztem hová lett... innen... ez... meg az...hmm... nem értet(t)em.
Talpraálltam. Belémrúgtak. Leestem. Visszatápázkodtam, s talán nem is létező bűneimért mindnekitől szépen bocsánatot kértem.

Józanabbik felem, az a bizonyos Kékszeműm, már ekkor elmesélte történetem nem épp szépségesnek, ellenben egészen rondácskának, csúfnak és kiábrándítónak nevezhető végét. Hmm... most akkor jöjjön az a bizonyos közhely, mely szerint a remény hal meg utoljára.
Szóval tiszta lappal mindent újra kezdtem, de ezt akár új füzethetnek is nevezhetnénk... Igen ám, de a régit elfelejtettem elégetni... Hát tessék, megint megvert, győzött fölöttem...
Tudod mit bánok mégis? Hogy ez az álom nem halt meg még megszületése előtt. Megspóroltam volna magamnak három idegtépően és fájdalmasan gyönyörű évet.


aláírás: az extánctanár, aki utál csalódni álmokban, világokban és főleg emberekben

Tenyereden

Egyszer, talán egy álomban, éltem egy világban. Egy hibátlan és tökéletes világban. Puha tenyereden, virágokközt, forró napsütésben, fák árnyékában. Tündérekkel táncoltam és álmokat szövögettem. Éjjelente a Holddal beszélgettem és csillagok ezrei szerettek testvérükként. Millió és millió fa volt amerre csak a szem ellátott. Hatalmas lombkoronáik mind-mind tele éneklő madarakkal és vörös meg sárga levelekkel. Mindig ősz volt. De nem akaármilyen ám! Gyönyörű ezer meg ezer színben pompázó ősz. Néha a fácskáim meséltek nekem másik világokról, tökéletlenekről. Azok nem hasonlítottak az enyémre. Ott van árnyék, mindent elsöprő vihar, fekete felhő és szomorúság. Azt mondják az a világ is szép, csak ott a szépséget kevesebben veszik észre. Ott az embereket más dolgok foglalkoztatják. A tündérek is félnek, halkabban mesélnek s csak ha igazán akarod, akkor hallod meg. Az emberek elvesztették hitüket a hit erejében. A csillagokat pedig csak apró fényes pontoknak látják. A Holdat pedig észre sem veszik. Abban a világban, amiről az én drága fácskáim beszéltek nekem, az embereket nem éltetik álmok. És csak egy dologért küzdenek igazán, a pénzért. Nem tudom mi lehet az, de biztosan valami nagyon fontos dolog. Azt mondják, minél több van belőle, annál jobb. Hmm… Nekem itt nincs pénzem, mégis igazán boldog vagyok. Bár az is igaz, ez egy másik világ.

A fácskáim azt is elmondták, hogy ott az állatok is félnek, a madarak csak éjjel énekelnek, mert nappal az emberek akkora ricsajt csapnak, hogy gyönyörű énekük belefullad a városok zajába. Mint később megtudtam a városok betontengerek, ahogy a fácskáim fogalmaztak, és csak kevés fa nő arrafelé. Ezeknek a betontengereknek olyan nagy a fényük, hogy elnyomják a csillagok ragyogását. Én kíváncsi voltam erre a világra, s Te most puha tenyeredről idehelyeztél, ebbe a fura világba. Itt kell élnem, míg meg nem értem, hogy ebben a világban a Fák miért csak fák…

"kiscsillag(od)"

Egy kis varázs után kutattam
kellettek azok a csodák…
álomba bújtam és elindultam.
nem mentem messzire
csak ide a tetőre
a lenti világ tetejére
felhők után kutattam
és közben elvesztem egy gondolatban…
messzire vitt az a fránya
nem bántam…
mert újabb csodákat láttam
megmártóztam egy álomtóban
pillangókkal repültem:
virágról fára…
fáról virágra…
onnan pedig egy újabb világba.
Aztán vihar támadt egyszeriben
hirtelen
de kedvemet ez sem szegte,
mert magam voltam ezernyi villám.
Nem pusztítottam csak gyönyörködtettem.
Eszterek égboltján fel-felvillantam,
talán egy aprócska vidámságot is okoztam
Aztán jött egy újabb nap
és én maga voltam a Nap.
Kerteket és utcákat
na meg szíveket is beragyogtam
titokban még szeretetet is loptam
beléjük
és vittem egy zsáknyi békét,
meg egy adag álmot
mert álmok kellenek!
Mindenkinek!



Estére csillaggá váltam.
Nem naggyá,
csak amolyan “kiscsillaggá”.
hátha valaki belémszeret…
Vagy…
talán már belém is szeretett
talán még lánykoromban
talán már akkor is csillag voltam…
egészen aprócska ugyan
de teljes szívvel ragyogtam…
talán már akkor is…
Neked…

Ezerarcú királylányom

Élt bennem már annyi minden, hát most eljött ő is. Az ezerarcú királylányom. Mikor először találkoztunk, még nagyon kicsi voltam és nem is tudtam kit látok magam előtt. Nem köszöntöttem kellő tisztelettel. De ő nem haragudott meg rám, mert most újra itt van és idebenn építi kristálypalotáját. Éjszakánként millió álmot szór elém, nappal pedig vigyáz, behogy elfelejtsem a legfontosabbat: Én, én vagyok, és ez ellen nem tehet senki semmit. Maradok.
Ma éjjel leültem mellé, arra a padra az alá a fa alá és hallgattam, ahogy mesél nekem... Rólam. Azt mondta, hogy jól teszem, hogy a szívemet követem és nem hagyom, hogy kifordítsanak, hogy mássá tegyenek. Változom. Amikor én úgy akarom és arra, amerre én jónak látom. De más miatt nem. Mert van egy ember, aki elfogad, pont ilyennek amilyen vagyok. Nekem ez elég.
Ma éjjel én rájöttem, hogy az ezerarcú királylány valójában én magam vagyok és azt a másik részemet, melyben természetes módon ott él a másoknak való megfelelési vágy, tanítom. Tulajdonképpen lemondatom. Lemondatom arról amiért küzd. Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó dolog. Lehet, hogy abba kéne hagynom és követnem azt a másikat. Hiszen olyan sokáig azt tettem. Talán az volt a jó. Vagy ha nem is jó, de minden bizonnyal egyszerűbb volt, mint kiállni azért, amit megváltoztathatatlannak tartok: magamért. Na de álljon meg a menet! Én mindig a helyes utat akartam választani. Most merre menjek? Nem látom az utak végét... De igen. Valójában tudom, melyik az erősebb: a szívem. Csak az agyam sokszor eljátsza a határozott, erős vezér szerepét és olyankor a félénk, pici szívem visszahúzódik és én a rossz irány felé emelem tekintetem.

Ez a baj. Az, hogy belém nevelték, hogy az észre kell hallgatni. Még akkor is, amikor nem akarok...És ezért dúlnak bennem eget, földet rengető harcok. Mert a kettő együtt valahogy nyughatatlan. Az egyik mindig felül akar kerekedni a másikon. Nem értenek egyet, teljesen ellentétesek. És én? Én vagyok a csatatér. Ráadásul kettejük harca nem csak idebben okoz fájdalmat, hanem odakinn is csattannak néha pofonok. Pedig ha tudnák, hogy én nem tehetek semmiről... Két vezérem van és mindkettő legyőzhetetlen. Mindkettőben ott él a győzni akarás és az uralni vágyás.
Tehát ez az éjjel is tanulságos volt. Megtanította velem, hogy az eszem és a szívem csatatereként élek jelenemben és tennem kell annak érdekében, hogy változzon a helyzet. Állást kell foglalnom valamelyikük oldalán, nem maradhatok pártatlan. Nem nézhetem végig, ahogy ölik egymást. El kell döntenem: értelem vagy érzelem.
Addig pedig maradnak a csatákból előtörő világok, álmok, erdő melletti patakok, a nagy ablakok, tündérek és királylányok. Maradnak a lelkemben gyökerező hatalmas fák, lombkoronával vagy lombkorona nélkül, a táncolni vágyó álombuborékok és a milliónyi színben tündöklő fellegek... Ők talán majd segítenek: eldönteni, hogy merre menjek...