Vonaglanak a szavak, képek nyitnak ajtót a fejemben. Érthetetlen, hogy van még mit leírni. De nem a világot. Mindig csak magamról, magamnak magamat. Hogy épp mi jött és mi ment. Mikor mi szűnt meg és fájt. Sokáig vagy csak ideig. Óráig.
Hogy mennyi kérdés lett újra és mennyi válasz veszett el. Hogy ki bántott engem és hogy megint téged bántottalak. Vagy mindenkit. Vagy senkit, mert nem is vették észre.
Sírtam már megint és sírok megint. Aztán mindenkitől mosolyt várok, hogy minden rendben van. Nincs. Van ami nincs. És mégis. Mi mindig mindent elfogadunk. Sosem lázadunk. Nem, nem lázadunk úgy igazán. Csak titokban és csak barátoknak meg testvéreknek. De nekik mégis mindig elmondjuk, hogy mit kéne tenni. Hogy mi hogyan gondoljuk és akarjuk, hogy történjen már valami. De tenni nem teszünk soha semmit. Mindenki azt mondja: kevés ő egyedül ehhez. Csak a szándék van meg, de tenni nem merünk.
Belemerülsz, belemerül és néha én is belemerülök nyakig abba az érzésbe, hogy rendben van minden és majd szépen csendben meghalunk. Meghalunk?
Szégyen.
Az amivé váltunk. Igen, amivé és nem akivé. Ez nem emberi. Vagy én tévedek és ez a valóság nem pedig az, ami volt és aminek lennie kéne? Könnyekkel és sóhajokkal nem fogjuk megváltani a világot. És imával sem. Tettek kellenek és mondatok, melyek arcon csapnak és fájnak. Neked, neki, nekik, mindenkinek. De még mindig félünk. Valamitől még mindig félünk. Nem teszünk semmit.
Mi tart vissza? Talán mi is hisszük, hogy ez a lehető legjobb világok legjobbika? Van, hogy már nem is kérdezünk, csak egykedvűen... vagyunk. Létezünk. Létezünk?
Ki mondja meg, hogy mi a valóság és mi csupán illúzió. Mitől függ, hogy mi a jó és mit kell tennem, mi az amit még lehet és mi az amit már nem?
Sóhajok és könnyek. Szabad sírni, ha kell? Vagy elitélnek: túl érzelmes, ez így nem mehet tovább. Forog a gépezet és minden szennyért, bizony mi vagyunk a felelősek. Nem kell beismerni, lehet mindenfélével takarózni. Ez akkor is így van.
Kik vagyunk mi, hogy mások felett döntünk, hogy megszabjuk kinek mit lehet és hogyan.
Most még vannak pohár vizek. Tiszták. Aztán már csak pohár vizek lesznek, azok mindig lesznek, hisszük. De tiszták? Bár nekünk már mindegy, úgyis mindent benyelünk.
Ez még nem is lenne baj, de hogy még élvezzük is?
Szánalom.
És az is szánalmas, hogy hagyom hogy ez itt most megszülessen. Semmi értelme. Mert én sem lépek, te sem lépsz, ők sem lépnek és senki sem lép. És közben mindenki csak megy. De hova? Mi a cél? Miért? Mit miért? És minek van értelme? A sárga kabátnak van? Annak, hogy lélegzünk és eszünk, annak van? Annak, hogy mások éheznek és szomjan halnak annak van? Vajon ez hányadik a sorban? Meddig hisszük még, hogy van mégegy esély? Hogy lehet ez még jobb?
A szó elszáll. Tehát nincs értelme? Hányszor hisszük még el, hogy boldognak kell lennünk és minden a legnagyobb rendben van? Csak az marad meg amit megtartunk, de mi mindent pusztítunk. Nem kell hát félnünk, hogy bármi is a nyakunkon marad.
...én még gyerekeket akarok és azt akarom, hogy lássanak még végtelen zöld mezőt és fákat, erdőket, madarakat és friss levegőt lélegezzenek. Azt akarom, hogy mesterségesen előállított táplálék helyett almát egyenek a kerti fáról. És azt akarom, hogy lássanak még naplementét és csillagos eget, meg a Holdat. Hogy úszhassanak a tengerben és hogy az tiszta legyen. És tudod mit? Még azt is akarom, hogy abban a tengerben élő, egészséges állatok legyenek és zöld növények. És nem akarok olajfoltot. Sem betont, sem lakótelepeket és mesterséges aromákat meg színező anyagokat sem akarok. És én még mindig azt akarom, hogy legyen egy kutyám, akit nem nyúz meg pusztán kedvtelésből senki sem és mérget sem ad neki, hogy lássa attól vajon hogyan viselkedik...
És tudod mi az amit ezen a világon mindennél jobban akarok? Utazni. Az időben... és ősembernek lenni! Értelmes, tiszta szavak nélkül hangokat énekelni dobszóra a tűz mellett a társaimmal egy barlangban. És együtt élni békében... fákkal, virágokkal, madarakkal, állatokkal és magammal... Békében! Érted? Tudod még mi az? Dehogyis! Csak szépen hangzik...
És a szeretet? Az hogy hangzik? Hiszen már érezni sem tudunk. Vagy ha igen, akkor megijedünk tőle. Ilyet nem szabad. Gondolkodni sem. Nem, nem azért mert fáj. Azért mert nem hasznos. Mindent megmondanak úgyis. És különben is aki gondolkodik az előbb utóbb ellenség lesz. És vajon mi történik az ellenséggel? Hmm... gondolj csak a háborúkra. Na? Megvan?
Hát jó nekünk az, hogy még a csillagokat is megveszik a fejünk felől? De kérdem én, vajon kitől? Nem hiszem, hogy Isten a csillagokkal bizniszelne...
Már tudjuk, hogy mit akarunk... már csak tenni kéne...
