Egy temetés mindig kisírt szemeket és kérdéseket hagy maga után...

Minden temetés egy kicsit az én halálom is. Minden halott egy kicsit az én halottam is.
Amikor temetésre megyek, az egész ceremónia alatt a saját halálom jár a fejemben. Vajon az mikor lesz? Hányan lesznek ott? Kik? És ha most halnék meg?
Vajon hogy élnék meg azok az emberek a halálomat, akik a legközelebb állnak hozzám.
Vajon hova jutnék? Mit éreznék akkor?
És természetesen eljutok ahhoz a kérdéshez is, hogy vajon van-e valami értelme a létezésnek. Vajon miért is vagyunk mi itt. Sőt! Itt vagyunk mi egyátalán? Vagy vagyunk-e egyátalán, létezünk-e?
A halott mindig olyan nyugodt. Mintha az élet összes terhe leszállt volna a válláról.
És a halott családja. Nézem az arcukat amikor az utolsó útjára kísérik szerettüket.
Vajon mindent megcselekedett mielőtt meghalt? Vajon tudja-e, hogy meghalt? Meghalt egyátalán?
Annyi kérdés és nincsenek válaszok. Vajon ő már megkapta a válaszait? És ha igen, elégedett-e velük?
Mire gondolhat egy ember mielőtt meghalna? Végső összegzést tart, számotvet? Megnyugszik?
Talán dühös és nem akarja, hogy vége legyen?
Láthatja az ember a sáját temetését? Együtt sírhat az őt siratókkal?
A halál kegyes és mindig akkor jön, amikor szükségünk van rá? Vagy a halál az akit nem szabad szeretnünk, mert életet rabol? 
Vagy épp a halál az, aki választ ad és felnyitja a szemeket...? 

Talán az utolsó perceinkben élünk igazán...



Egy temetés mindig kisírt szemeket és kérdéseket hagy maga után...


† R.I.P. †