Szél, vihar, szélvihar...

Szeretem a szelet. Megfoghatatlan és a fákkal üzen, színeket fest nekem és a világ ezer illatát hordja elém. Felhőket terel végtelen utakra, hangot, port szállít el messzire. Olykor a hó szépségét mutatja, egyenesen az arcodba sodorja az apró hópihéket.
És van amikor dühöng, őrjöng, mint egy őrült. Elcseni nyakadból a sálat és a füledbe csípős hideget kerget és szavakat sikít, melyek órákig tudnak fájni.
...de néha lágyan simogat a nyári forróságban. Csillapítja haragod a forró augusztusi estéken.
Ölelhet lágyan és ölelhet folytogatóan.
Kincseket hozhat és kincseket vihet.
Mutathat és takarhat.
Lelket táncoltat, kendőket röptet, papírsárkányt emel a felhők közé...
Élteti a tüzeket.
A hajadba kap és táncol vele. Megtáncoltat minden egyes tincset. Játszik a füsttel amit kifújsz. Elviszi vele minden gondod.
Az Ősz, az a cifra köpönyeges, megindítja nyelvét. Minden titkot elfecseg.
És van, amikor meg sem moccan. Súlyosan nehezedik a házak tetejére.