2008. október 4., szombat

Táncol... mikor a hajnal hasad...

A 0.-ok:
A legrosszabb, amikor annak nem tudsz megfelelni amit te vársz el saját magadtól. Meg az az érzés, ami akkor fog el, amikor ott állnak körülötted és várják, hogy csinálj csodát. Várják, hogy mi lesz a folytatás. Te meg csak csinálod, akkor is ha nem szívből jön a mozdulat, nem érzésből születik, hanem csak egy erőltetett kezdet erőltetett folytatása.
Ők örülnek neki, de te tudod, hogy nincs benne az az érzés, nem szülte semmi... csak a megszokás, hogy folytatni kell, hogy muszáj megcsinálni. Időre. A koreográfiának kész kell lenni. Nem lehet megvárni, amíg majd előtör belőled valami. Most kell alkotni. Itt és most.
És a két testnek egyszerre kell mozdulni, indulni, odaérni. Összhang, ritmus, dallam, érzések, dinamika. Mert a tánc az ilyen... attól szép, hogy sírnod kell tőle. Térdre kényszerít... és te örömmel térdepelsz előtte...




Táncnak:
Te mondd csak, mégis hányszor törsz még rám? Hányszor kell még újrakezdenem veled? Egymás részei vagyunk. Összeköt minket valami. Valami kötél, ami aranyból van és soha nem adja fel. Annyiszor szakadtunk már szét, ábrándultunk ki egymásból, aztán kibékültünk és találtunk rá megint az egymáshoz vezető útra... De a csomók az aranykötélen csak gyűlnek és a kapcsolatunk egyre viharosabb. Mégsem hiszem, hogy mi valaha is eltudnánk válni örökre. Te velem nem tudsz élni, s én nélküled meghalok...
Kell még, hogy repíts, hogy rajtam taposs, hogy megcsalj, aztán meg újra belémszeress. De tudd, hogy lényem véges, örökké nem táncolhatok. Egyszer majd végleg elfáradok. Öreg leszek és nem csak lélekben fáradt... de most még táncolhatunk... ha te is akarod...

1 megjegyzés:

Ókidli írta...

Hogy ez rám is mennyire igaz... :)