A melankolikus személyiség (én?)

(pirossal amit felfedezni vélek magamon és szürkével a komment...)

Jelmondat: „Semmi sem lehet elég tökéletes.”

A melankolikus a nagybetűs Gondolkodó. Alaposan elemez, és ismét rendszerbe rak, újra meg újra harmóniára törekszik. Olyan összefüggésekre jön rá, melyek más típusok számára többnyire elképzelhetetlenek. Meg akarja érteni a dolgok működését, a történések miértjét. (áhh, fárasztó egy dolog, de hát ez van... folyton mindent meg akarok érteni... imádom feltenni azt a kérdést, hogy "miért?"... válaszokat akarok és átlátni az egész világot, az embereket, de néha jól esik olyan dolgokat csinálni, amiknek nincs semmi értelmük... )Ennek és gazdag képzelőerejének köszönhetően a melankolikusok között találunk világhírű képzőművészeket, írókat, költőket, zenészeket, színészeket ugyanúgy, mint matematikusokat, filozófusokat, orvosokat, építészeket, régészeket, kutatókat, feltalálókat – és a sort még hosszasan folytathatnánk.

A szangvinikussal szemben, aki mindenbe belefog, csakhogy azokat félbehagyja, a melankolikus csak néhány dologgal szeret foglalkozni, de amit elkezd, azt igyekszik tökélyre vinni.
Életének legtöbb területén komoly és rendszerezett. Napjait tervszerűen, céltudatosan éli, megjelenése harmonikus. A melankolikus ruhái tiszták, vasaltak és jól illenek egymáshoz. Hajviselete ápolt, környezete rendezett. Különös gondossággal ügyel a részletekre.

A legtöbbünkre ráfér, hogy legyen körülöttünk egy melankolikus, akinek van ízlése, szépérzéke, és veleszületett igényességgel tartja rendben a környezetét. A bonyodalmak itt is akkor jelentkeznek, amikor valaki túlzásba viszi az erősségeit. Egy végletes melankolikussal ugyanúgy nem könnyű együtt élni, mint a többi típus szélsőségeivel: a szétszórt szangvinikussal, a zsarnok kolerikussal, vagy az álmatag flegmatikussal. 

Más típusok számára sokszor érthetetlen, hogy egy ilyen különleges és gazdag lelkű személyiség miért gyötrődik ennyit. Annál is inkább, mert a melankolikusok többségét igen jó humorral áldotta meg az Ég. Ez nem csoda, ha figyelembe vesszük, hogy érdekli a dolgok háttere, a részletek, és képes is ezeket fejben tartani. Így aztán nagyon érdekes képzettársításokra képes. :D Míg a szangvinikus spontán reakciókkal tud mulattatni, addig az ő személyisége intelligens, elgondolkodtató szellemességekben mutatkozik meg.

Sajnos a melankolikus befelé fordulása és önelemzése miatt könnyen válik képzelt beteggé, illetve kisebb-nagyobb mértékben depresszióssá. Ennek ellenére olykor a melankolikus is tud „laza” lenni, de ez sokkal kevésbé felszabadult állapot, mint egy szangvinikusnál. Mint mondtuk, mindkét típus tagjai erősen érzelmi lények, míg azonban a szangvinikusnak akár percről percre változik a hangulata, addig a melankolikus érzelmei lassan jönnek létre – ezután viszont legalább olyan erősek, és általában jóval tartósabbak. Különösen igaz ez a negatív érzések (szomorúság, düh, aggódás) esetében. Miközben ugyanis a szangvinikus gyermeki vigyorral élvezi a saját temperamentumát (kacag a saját bolondságain is), addig ő sokszor igen nehezen viseli az állandó aggodalmaskodás terheit.

Mivel befelé forduló alkat, a melankolikus elsősorban magában tépelődik, ami persze nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem látszanak rajta érzelmek – a rossz kedve például igencsak észrevehető. (ezt utálom, mert általában észreveszik és olyankor mindig megkérdezik mi a baj, de néha nem tudom és olyankor nem tudok mit mondani.... ha lerendeztem magamban úgyis elmondom... ha akarom, és nem gondolom úgy, hogy lényegtelen eszmefuttatás ismételten  saját magam idegesítésére... )
Amikor melankolikus emberrel találkozunk, tapasztalhatjuk, hogy kezdetben elég nehezen enged közel magához. Mégis, nagyon megéri a „munkát”, hogy bensőséges kapcsolatba kerüljünk vele, mert ilyenkor derül ki, mennyire mélyen érző, csupa szív személyiség, aki az érzelmek széles skáláját éli meg… (hát ez így van! jó sokáig tart, amíg én egy eddig ismeretlen emberkével el tudok beszélgetni... nem szeretem a fölösleges szóhányást, előtte meg kell tudnom, hogy ki vagy és aztán talán megmutatom, hogy én ki vagyok...)

André Kertész: Melankolikus tulipán

Tessék megmondani a frankót, ki melyik résznél ismert még rám! Melankolikus lennék? Hát nem is tudom... talán...