2ség...

Valami kétségbeesés féle lett úrrá rajtam az elmúlt pár percben.

Az a gondolat kezdett el foglalkoztatni, hogy mi van, ha én itt nagy okosan várom a halálom, hogy akkor majd biztosan minden kérdésemre választ kapok, meg amúgyis, ott majd biztosan eddig teljesen értelmetlennek tűnő dolgok kapnak majd értelmet... és aztán egyszercsak meghalok és nem lesz semmiféle Isten, nem lesznek válaszok és ráadásul még angyalkák sem lesznek odafenn... Bár kitudja... lehet hogy már eleve elrendeltetett, hogy nekem a pokolban a helyem. Lehet, hogy egyátalán nem vagyok olyan jó, mint ahogy azt eddig képzeltem... Sőt!!! Még tovább megyek! Mi van, ha épp most élem ezernyolcszáznegyvenkettedik életemet a pokolban...
Hogy a fenébe kerültem én ide...? És egyátalán ki vagyok én? Mit kéne tennem???
Most akkor váltsam meg a világot...?
Miért?
Miért ez a sok izé meg a mindenek?

Nahát... most egy kicsit kétségbeestem...

...ennyi...

Most legszívesebben leülnék a semmi szélére és elszívnék egy szál cigit...

Yael Naim - Far Far

 

Szél, vihar, szélvihar...

Szeretem a szelet. Megfoghatatlan és a fákkal üzen, színeket fest nekem és a világ ezer illatát hordja elém. Felhőket terel végtelen utakra, hangot, port szállít el messzire. Olykor a hó szépségét mutatja, egyenesen az arcodba sodorja az apró hópihéket.
És van amikor dühöng, őrjöng, mint egy őrült. Elcseni nyakadból a sálat és a füledbe csípős hideget kerget és szavakat sikít, melyek órákig tudnak fájni.
...de néha lágyan simogat a nyári forróságban. Csillapítja haragod a forró augusztusi estéken.
Ölelhet lágyan és ölelhet folytogatóan.
Kincseket hozhat és kincseket vihet.
Mutathat és takarhat.
Lelket táncoltat, kendőket röptet, papírsárkányt emel a felhők közé...
Élteti a tüzeket.
A hajadba kap és táncol vele. Megtáncoltat minden egyes tincset. Játszik a füsttel amit kifújsz. Elviszi vele minden gondod.
Az Ősz, az a cifra köpönyeges, megindítja nyelvét. Minden titkot elfecseg.
És van, amikor meg sem moccan. Súlyosan nehezedik a házak tetejére.

Egy temetés mindig kisírt szemeket és kérdéseket hagy maga után...

Minden temetés egy kicsit az én halálom is. Minden halott egy kicsit az én halottam is.
Amikor temetésre megyek, az egész ceremónia alatt a saját halálom jár a fejemben. Vajon az mikor lesz? Hányan lesznek ott? Kik? És ha most halnék meg?
Vajon hogy élnék meg azok az emberek a halálomat, akik a legközelebb állnak hozzám.
Vajon hova jutnék? Mit éreznék akkor?
És természetesen eljutok ahhoz a kérdéshez is, hogy vajon van-e valami értelme a létezésnek. Vajon miért is vagyunk mi itt. Sőt! Itt vagyunk mi egyátalán? Vagy vagyunk-e egyátalán, létezünk-e?
A halott mindig olyan nyugodt. Mintha az élet összes terhe leszállt volna a válláról.
És a halott családja. Nézem az arcukat amikor az utolsó útjára kísérik szerettüket.
Vajon mindent megcselekedett mielőtt meghalt? Vajon tudja-e, hogy meghalt? Meghalt egyátalán?
Annyi kérdés és nincsenek válaszok. Vajon ő már megkapta a válaszait? És ha igen, elégedett-e velük?
Mire gondolhat egy ember mielőtt meghalna? Végső összegzést tart, számotvet? Megnyugszik?
Talán dühös és nem akarja, hogy vége legyen?
Láthatja az ember a sáját temetését? Együtt sírhat az őt siratókkal?
A halál kegyes és mindig akkor jön, amikor szükségünk van rá? Vagy a halál az akit nem szabad szeretnünk, mert életet rabol? 
Vagy épp a halál az, aki választ ad és felnyitja a szemeket...? 

Talán az utolsó perceinkben élünk igazán...



Egy temetés mindig kisírt szemeket és kérdéseket hagy maga után...


† R.I.P. †