kés

... amikor az embert úgy hátba szúrják, hogy a gerincét súrolja az a kés, kicsúszik a talaj a lába alól... akkor végiggondolja, hogy vajon miért történhetett ez vele...
... van az a bizonyos csacsi, vagy nevezzük inkább szamárnak, az kevésbé megmosolyogni való, kedveskedő megjegyzés, akit a köztudatban elterjedtek szerint (valamiért) csak akkor használnak, ha nincs ló... Nem az én tisztem minősíteni, hogy a szamár vagy a ló a hasznosabb, de ugye az ember ha választhatna, azért mégiscsak inkább lenne paci mint csacsi...
Nos igen ám, de az esetek nagy többségében az emberlánya kurvára nem választhat... a betöltendő pozíció adott. Marad az elfogadás vagy az elutasítás lehetősége, aminek megnyilvánulási formái vagy egészen rejtettek (már amennyire rejtettek lehetnek) vagy jön a dráma dráma dráma...
A köztest választottam, bár belül felemészt a düh, a tehetetlenség, a felháborodás és a kétségbeesés érzése.
Soha nem veszekedtünk, soha nem vitáztunk. Nem voltak nézeteltéréseink, összekülönbözéseink. Csak élveztük a szabad véleménynyilvánítást, a megértettséget, azt, hogy jó így ahogy van.
Voltak azok a bizonyos félszavak, azok a sanda tekintetek, a mindent eláruló mosolyok. Jó volt! Soha nem lesz már olyan, mert a szemem nem tud úgy nézni, mint eddig... most egy kicsit mást lát...
Nem szeretem a múlt időt, bár vannak helyzetek, amikor rákényszerülök, hogy használjam... A múlt már elmúlt, véget ért, nincs többé. A jelennel meg az a baj, hogy megfoghatatlan, nem is létezik... ahogy a jövő sem...
A konklúzió tehát az, hogy semmi sincs... Minek agyalok tehát ezen az egész szaron? Mert rohadtul fáj bassza meg!!!!