Megint lépünk

Magasan volt, de mi mégis felmásztunk rá. A tetején megpihentünk. Mostanáig. Újabb emelet, még nagyobb magasság. S most mászunk majd még tovább. Az első néhány méteren még senki sem tudja kik vagyunk.
Úgy vigyázunk, hogy nem mutatunk, csak időnként sejtetünk. Valamit. Magunkból. Mert a kincs ami odabenn van, a lelkünk, az féltve őrizendő
Félve nézünk le és fel is. Utat nem látunk; nem látjuk, hogy honnan hová tartunk. Csak tudjuk, hogy mennünk kell, mert ha megállunk elveszünk.
Aztán mikor elérünk a tetejére, már nem nézünk le félve a mélybe. S amiért sikerült megint lépnünk, egy újabb emelet, újabb magasság a nyereményünk...
Így jutunk egyre magasabbra... S aztán egyszer csak már nincs több emelet, s nincs több magasság... Megérkezünk.

Megmaradok

égtek a fák
szíveket tapostak paták
vörösen izzó hajnalok
és hideg-kék éjszakák
váltakoztak éveken át
nem volt változás

és nincs változás
most sincs
mi maradunk
és néha csalódunk
sokat bántunk
de ragaszkodunk
és még sokáig szeretünk
még akkor is ha időnként mindenkit megsértünk

Ez volt ma...

November 1.

Van értelme a november 1.-nek? Nincs.
A papámat akarom!!!
Nem tudom megérteni, hogy amikor van egy nap egy évben, ami direkt arra van kijelölve, hogy az ember elmenjen a temetőbe imádkozni a halott szeretteiért, akkor én egyszerűen nem is tudok rájuk gondolni. A papám minden nap velem van, minden nap gondolok rá, de azon a napon, ott a sírja mellett... olyan volt, mintha... mintha csak a sír lenne... a kereszt meg a sírkő, a nedves föld, a virágok és a mécsesek, meg a gyertyák... de a papám... a papám nem volt ott. Nem tudtam vele beszélni.
November elsején az emberek kimennek a temetőkbe rengeteg mécsessel. Természetesen ebből is versenyt csinálnak... " mert nehogy aztán a Marisnak több legyen a mécses az ura sírján, mint az enyimnek" Fontos az is, hogy mekkora az a mécses és hogy meddig fog majd égni. Jó üzlet. Nesze neked megemlékezés... Semmi értelme...
A másik, amin röhögnöm kellett: két temető meglátogatása közben családi ebéd. A nap a muzslai temetővel indult, aztán irány Kürt, majd Libád, ahol a nagyi ebéddel vár (ami csuda finom) aztán újabb két temető: egy Libádon egy meg Párkányban... És semmit nem éreztem, csak az ürességet, meg azt hogy nincs semmi értelme. Csak egy ünnep, ami megint elvesztette az igazi értelmét. Olyan nincs, hogy ekkor meg ekkor kell valakiért imádkozni és gondolni rá.
Mindent elrontunk, mindent tönkreteszünk. Mi az ezen a világon, ami még mindig arról szól amiről szólnia kell? Mindent elveszítünk. Az olyanoknak meg, akik látják hogy mi történik, marad a kiábrándulás meg a csalódás és az egyszerű napok legegyszerűbb pillanataiból csinálunk magunknak ünnepet... Mert minden más csak a pénzről meg a nagyzolásról szól...