egy óra egyedül...

A hajnal mindig ugyanaz. Mocorgás, csukott szemmel mindent látás. A reggel mindig más csak az ugyanott az egyforma benne. A meddig néha változik. De ami utána van, az mindig attól függ, hogy mire találták ki nekem azt a napot. Az aktuális mában változhat, hogy mit olvasok, mit írok és hogy fázok-e vagy melegem van. Ugyanúgy van reggeli kávé, ahogy reggeli cigi is meg a ködös, kétházközti Bazilika. A buszmeg. meg néha szeles néha meg száraz a cseppek között.
Egy óra arra elég, hogy kitaláld, hogy elindulsz. De csak azt, hogy menni akarsz. Arra nem, hogy azt is kitaláld, hogy hova és hogy hogyan. Máskor meg arra, hogy lassan hazaérj, de lehet, hogy ahhoz egy kicsit sok. Bár nem mindegy, hogy honnan kell hazaérni.
Egyszer nekem azt mondták, hogy egy nap alatt nem lehet megváltani a világot. Én ezen nevettem, aztán meg azt kérdeztem: Miért? Két nap alatt talán igen? A választ nem hittem el, de még most is remélem, hogy igaz. De csak remélem. Mert már annyi mindenben hittem. Valahogy sosem jött be, mindig volt valami, ami nem tetszést váltott ki belőlem.
Vannak segítőkész emberek, olyanok, akik megmondják, hogy hol kell leszállni az ingyen teszkós buszról, ha a vasútállomásra akarsz menni. Őket szeretem és nem értem egyszerre.
Néha olyan nehéz valamit is mondani vagy tenni. Pedig nagyon jól tudod, hogy mit kéne tenni vagy mondani, de nem teszed meg és nem mondod ki. Miért? Én azért, mert nem vagyok benne biztos, hogy a gondolat, ami odabenn van, szavakba öntve is ugyanazt jelentené-e, mint amit gondolat formájában. Vagy azért mert félek, hogy rossz a gondolat. Mármint nem helyes. Vagy azt hiszem, hogy teljesen lényegtelen.
A zene mindenkié. Amit én hallgatok, azt Győzike is hallgathatja, még akkor is ha esküszik a roma muzsikára. A zenét télleg nem kéne elvenni senkitől. Nem attól függ a zene milyensége, hogy ki hallgatja. Olyan nincs, hogy én zeném, meg te zenéd. Olyan van, hogy zene, ami mindenkié.
Ha valamit nem szabad megtenni az nem azt jelenti, hogy azt nem teszik meg. Megteszik.
A szombat nekem szent és utálom ha beleszólnak, hogy milyennek kéne lenni egy szombatnak. A szombatnak nem szabad, hogy köze legyen bármi olyanhoz amit nem szeretek. Szombaton ami van azt mind szeretni akarom. A kényszer meg a nem akarom az mind vasárnapra való. Ez talán még akkorról maradt meg bennem, amikor még (anyu és a pap szerint) kötelező volt misére járni utána megebédelni és tanulni. Szombaton nem volt mise és tanulás sem. Olyankor volt a semmittevés meg apuval filmnézés, amin ő mindig elaludt. Vasárnaponként, amikor úgy tettem mintha tanulnék, mindig arra gondoltam, hogy vajon ha Isten mindenütt ott van, akkor mi miért csak a templomban foglalkozunk vele. Csak a vasárnapokon él az embereknek Isten. A hétköznapokba nem fér bele... Nem jól van.
Ott tettek tönkre bennem mindent amikor kijelentette az egyik vasárnapi mise után a pap, hogy kiskönyv kötelező és bele a pecsét annak jár aki itt van a misén, ha nincs pecsét akkor minden veszett. Ha áldozó akarsz lenni akkor márpedig kötelező bebizonyítanod, hogy voltál minden kötelező misén. Két mondatban ennyiszer leírni, hogy kötelező... Pedig így van. És ezzel a kiábrándulás is együtt járt... Meg volt szabva, hogy nekem, kislánynak hova kell ülnöm és hogyan kell elképzelnem a Jóistent. Hát így történt, hogy miután elsőáldozó lettem nem mentem többet misére... és gyónni sem, mert addigra mire lehetett már az is elvesztette az értékét számomra. Így fosztottak meg attól, ami egy ember életében az egyik legfontosabb helyet kell, hogy elfoglalja: a hittől.
Kiábrándulás, csalódás, veszteség. Sokáig lázadtam. A templomba járó nagyim ellen is és minden ellen, aminek egy kicsit is volt köze Istenhez. Ha lehet olyat, akkor abban az időszakban Isten nélkül éltem. Aztán megtaláltam egy sokkal tisztább formában az én Istenemet, mert muszáj volt rájönnöm, hogy attól, hogy küzdök ellen ő még van és ha én megtagadom is, ő akkor is velem és nem ellenem. Furcsa, hogy pont egy templomban és pont egy pap  miatt vesztettem el egy időre a hitet...
Még van öt percem a magamnak adott egy órából, amit inkább nem használok ki, hanem odaadok valami másnak, mondjuk a rendrakásnak. Rá úgyis mindig csak perceket szánok... Most nem leszek önző...

Ugyanaz csak teljesen más

A Kérdőjel indítja nappalom. Dallamra kelek és a telefon zizegésére. Arra, hogy reggelente már sötét van. Az éjjelnek 5:45-kor zenére van vége.
Aztán minden nap mindent ugyanúgy végigcsinálok és amikor beszállok a liftbe már a táskában kotor bal kezem. Mert a táska Azóta már csak a bal vállon lóg, mert jól esik ha a jobb szabad, de mégis fogja Valaki.
A lift és benne én nagy huppanással megérkezünk a -1.-re... ami mégis a földdel van egy szintben. Valamit nagyon elnéztek.
Mire az ajtó becsapódik mögöttem és egy maroknyi hidegnél nem enged többet érezni a lépcsőháznak a reggelből, addigra már én is kifújom az elsőt. És miután jól megnéztem magamnak az éppen aktuális mát, elindulok.
Nem világot látni megyek. Csak egy országgal arrébb. Azt látom, amit minden nap. A buszból is ismerősökként kacsintanak felém a házak és a kirakatokból mosolyogva int egy-egy mű anyagba zárva a valaha szabad lélek. A tetők meg cserépszínt sóhajtanak a lilásnak tetsző, ébredő égbe.
A híd. Amióta csak itt áll, ugyanolyan. Mégis mindig mást jelent. Van amikor az egyetlen láthatót a végtelen ködben és van, amikor hátán fedezem fel a csendet. Mikor nekem már a lelkemet marcangolja a szél, ő akkor is mozdulatlanul és szilárdan áll mások által meghatározott helyén.
Vajon a híd elvágyódik innen? Lehet, hogy ő is menni akar. Lehet, hogy őt senki sem kérdezte meg soha, hogy hol szeretne lenni, hogy hová menne. Igaz, engem sem, de én akkor is elmondom, ha nem kérdeznek. Neki meg csak én vagyok. Talán csak nekem mesélhet. Meg a vén Dunának, aki már annyi mindent látott, hallott és élt meg. És mennyi mindent nyelt már le, fogadott magába hányingerrel küzdve. Vajon tőle kérdezték már, hogy meddig bírja még? Hogy mikor elég? Talán már ő is lázadna, csak még vár. Valami utolsó jelre, ami majd a harctérre küld és ott, akkor majd mindent szabad. Akár a mocskot is visszaköpheti. Megjegyezte, hogy ki szerette és ki bántotta.
De a Duna akkor is mosolyog, ha bántják, ha nem szeretik. Mosolyog, mert valamit tud, amit mi még nem. Vagy csak nem akarunk tudni. A Duna mindig mosolyog... a híd meg öleli...

Táncol... mikor a hajnal hasad...

A 0.-ok:
A legrosszabb, amikor annak nem tudsz megfelelni amit te vársz el saját magadtól. Meg az az érzés, ami akkor fog el, amikor ott állnak körülötted és várják, hogy csinálj csodát. Várják, hogy mi lesz a folytatás. Te meg csak csinálod, akkor is ha nem szívből jön a mozdulat, nem érzésből születik, hanem csak egy erőltetett kezdet erőltetett folytatása.
Ők örülnek neki, de te tudod, hogy nincs benne az az érzés, nem szülte semmi... csak a megszokás, hogy folytatni kell, hogy muszáj megcsinálni. Időre. A koreográfiának kész kell lenni. Nem lehet megvárni, amíg majd előtör belőled valami. Most kell alkotni. Itt és most.
És a két testnek egyszerre kell mozdulni, indulni, odaérni. Összhang, ritmus, dallam, érzések, dinamika. Mert a tánc az ilyen... attól szép, hogy sírnod kell tőle. Térdre kényszerít... és te örömmel térdepelsz előtte...

Táncnak:
Te mondd csak, mégis hányszor törsz még rám? Hányszor kell még újrakezdenem veled? Egymás részei vagyunk. Összeköt minket valami. Valami kötél, ami aranyból van és soha nem adja fel. Annyiszor szakadtunk már szét, ábrándultunk ki egymásból, aztán kibékültünk és találtunk rá megint az egymáshoz vezető útra... De a csomók az aranykötélen csak gyűlnek és a kapcsolatunk egyre viharosabb. Mégsem hiszem, hogy mi valaha is eltudnánk válni örökre. Te velem nem tudsz élni, s én nélküled meghalok...
Kell még, hogy repíts, hogy rajtam taposs, hogy megcsalj, aztán meg újra belémszeress. De tudd, hogy lényem véges, örökké nem táncolhatok. Egyszer majd végleg elfáradok. Öreg leszek és nem csak lélekben fáradt... de most még táncolhatunk... ha te is akarod...